Az én múmiám!

A múzeumokról sokan gondolják azt, hogy csak pár nem evilági megszállottat és ennél némileg nagyobb számú sznobot érdekelnek, maximum arra jók, hogy iskolai csoportok is kipipálhassák a kultúrát a pláza meglátogatása előtt az iskolai kirándulások során. Pedig nem, a lányaimon éppúgy látom, ahogy izgatottan nézegetik a kiállított tárgyakat, érintenek meg mindent, amit csak lehet, és persze kérdeznek rendületlenül, mint ahogy a fotón látható kislány is elvarázsolva nézi az egyiptomi múlt gyerekszemmel nézve talán legizgalmasabb tárgyát, egy valódi múmiát. Persze, ehhez kell egy olyan csodavilág, mint amilyen a Louvre birodalma, amelynek teljes felfedezéséhez évek kellenének. És egy olyan közeg, amelyben a kultúra nem a nyűg a mindennapok szappanoperájában élve, ahol, ami nem nyújt gyorsan fogyasztható élvezetet és anyagi javakat, az felesleges.

A múzeumokban való fotózás nagy kihívása, hogy gyenge fényben kell vaku nélkül dolgozni, állványt meg az visz magával, aki tényleg ott akar egész hétre letáborozni… szóval levegő visszatart, biztos kéz… és kihasználni, hogy a hosszú záridővel is lehet nagyon érdekes fotókat készíteni, a mozgást és statikusságot egyszerre ábrázolva. A múmia öröklétűsége és a vele kapcsolatot teremtő kislány képviseli az utóbbit, szigetként az idő folyamában.