Daruminta az égen, avagy egy elrontott fotó szépsége

Daru (Grus grus)

Hogy lehetne szép egy elrontott fotó? A festőknek könnyebb, tőlük maximum azt várják el, hogy ha valakit vagy valamit lefestenek, legalább nyomokban felismerhető legyen, akár az egy párévnyi dicsfényben úszó oligarcha udvari piktorának „pénznek nincs szaga” alkotása vagy akár egy beszívott festő szürreális vázlata a kétfejű barátnőjéről, akinek már a nevét is elfelejtette. A fotózásnak azonban megvannak a maga modoros szabályai, amely alapján bárki rávágja, hát öcsém, ezt elkúrtad, mert életlen, túlexponált, hát még a kompozíció, az a fránya aranymetszés! Pedig nem. Számos fotóm van, amely bár messze van a tökéletestől, de nem vágok ki a kukába. Vagy éppen direkt csinálok „rossz” képet. Hangulata, története van, többek, mint a valóság tényszerű leképezései. A világ nem tökéletes, miért akarnánk annak ábrázolni?

A félsötétben felettünk átvonuló darvak fotózása eleve nem sok sikerrel kecsegtet. Pedig tízezrével szállnak esti gyülekező helyükre, csak jó érzékkel a fotóstól lehető legmesszebb. Már kezdtem feladni, visszatérve az autómhoz, mikor egyszer csak a fejem felett hangzott fel a gru-gru, és reflexből lőttem fölfelé egy fotót, éppen elcsípve a társaságot. Mikor letöltöttem és kinyitottam, egyből megkapott a kép. Mintha az eget szabályos daruminta ékesítené. Mondhatná bárki rosszmájúan, direkt szándékkal biztos nem sikerült volna, de lehet, hogy még igaza is van. Köll néha egy kis szerencse is…