„Eredeti román!”

„Fotós vagy?” – szögezte nekem a kérdést az apró barna emberke a fakanalak halma mögül, gyanítva, hogy lehet némi összefüggés a nyakamon lógó szerszám és köztem. Nem akartam bonyolítani a kérdést, ezért csak annyit közöltem, hogy olyasmi (és elnézést kérek minden profi fotóstól a nagyképűségemért). A dombóvári piacon voltunk, amely adta a vidéki vásárok minden kelet-európai báját. A szikrázó napsütésben a hot dogos lakókocsi éppúgy csillogott-villogott, mint az árusok foga sárgája és a már a hipermarketek akciós küzdőtereiről is kiszorult proletár reklámszatyra. De vidám világ ez, jöttem rá azonnal, mikor kaptam a következő kérdést: „Csinálnál rólunk is fotót?” Naná, egyből megörültem a lehetőségnek, és ahogy büszkén és vidáman pózolni kezdtek a romák előttem, csak záporoztak az újabb kérések, hogy őket is, őket is… Önkéntelenül is eszembe jutott a zeitgeist változása, száz évvel ezelőtt még lehet vasvillával kergettek volna meg, mint lélekrablót, most meg… Annak ígéretével, hogy elküldöm e-mailen a fotókat (amire kaptam egy teljesen használhatatlan címet), valamint megajándékozva egy nagy adag fakanállal és több pár – „eredeti román!” – 100% műanyag zoknival tértem haza a vásári fotózásból. És olyan fotókkal, amelyek életképként talán visszaadnak pár momentumot a vásáros cigányok életéből – napfényes változatban. Bár megpróbáltam elérni őket az e-mail cím dekódolásával, nem hiszem, hogy eljutott hozzájuk. Talán így…