Közmunkás (Homos servus publicus)

A közmunkás egy csekély értelmű, nagy kolóniákban élő és jobbára ártalmatlan emberfajta a humán civilizáció határmezsgyéjén. Az ökológiai szerepét illetően megoszlanak a vélemények, vannak, akik parazitaként, mások opportunista szimbiótaként határozzák meg, szemben állva az előbbi nézetet valló tudósokkal, a kártevő jellemzés helyett kifejezetten hasznos élőlénynek írva le őket. Más tudósok a fenti meghatározások egyikével sem értenek egyet, de egyetlen konkrét elképzelésük az, hogy az ellenlábas tudósok mind paraziták, és amúgy is csak közmunkára alkalmasak. Sőt, a társadalom csúcsragadozói, a vezető politikusok kifejezetten imádják ezen emberfajtát, főleg annak a statisztikai űrlapokon megnyilvánuló formáit.

A közmunkások egyes falusi területeken igen elterjedtek, így nem számítanak veszélyeztetett fajnak, de bizonyos ciklusonként a nagyobb városokat is elárasztják. A mi éghajlatunkon a megfigyelések szerint az abundanciájuk négyévente éri el csúcsértékét, amelynek ökológiai hátterét még nem teljesen ismerjük. Az biztos, hogy időszakonként az ivaros szaporodásukat úgynevezett statisztikai szaporodási ciklus váltja fel, robbanásszerű létszámnövekedést produkálva. Mivel igen silány takarmányon is elélnek, sőt, képesek jóval a létminimum szintje alatt élve maradni, tömegességük nem válik terhére az adott ökoszisztémának. Egyes hipotézisek szerint avarral, fűrészporral és mindenfajta hulladékkal táplálkoznak, másként nem is képzelhető el az életben maradásuk, ami mindenképpen hatásos érv ezen elmélet alátámasztására. Az emésztésüket ezen hipotézis szerint olyan mikroorganizmusok segítik, amelyek alkoholos táptalajon tenyésznek, ez megmagyarázza a közmunkások kiemelt affinitását a szesz különböző formái iránt.

A közmunkás könnyen felismerhető egyszerű kétkezi szerszámairól (többnyire gereblye, lapát és söprű), valamint arról a tulajdonságáról, hogy mint csiga a házát, úgy hordozza mindennapi eszközeit és ruházatát takaros kis nylon reklámszatyrában. A közmunkás kisebb termetű, mélyről néző, rendkívül alázatos azokkal szemben, akik sikeres és politikailag képzett emberfajtának számítanak, egymás közötti szociális viszonyaik azonban lazák, és nem ritkák az agresszív interakciók a korlátozott erőforrások birtoklásáért, különösen akkor, ha a kommunikáció menetét némi alkohollal tesszük folyékonyabbá.

A közmunkás csekély értelme és politikai képzetlensége révén nem képes a tisztességesen dolgozó ember szintjét és igényeit elérni. Mindazon magasabb rendű létformákkal szemben, amelynek tagjai magát a munkát élvezik és becsülik meg annak rendje és módja szerint, érthetetlen passzivitással fogadják a rájuk rótt feladatokat, nem tudván, hogy a munka szabaddá tesz. Pedig alacsony igényeiknek megfelelő jutalmat is kapnak érte (túlfizetni azonban nem szabad őket, hiszen a pénz értéket nem ismerik). Effajta hálátlanságuk ellenére mégiscsak segítségére vannak a fejlettebb létformáknak, hiszen csökkentik a többre érdemes néprétegek közösségi lelkiismeretfurdalását, így eme ősi létforma fenntartásának támogatása indokolt.