P. Árpád személyisége fejlődésen megy át és mellesleg megmenti a Földet

A stadion, mint egy szuperorganizmus kapkodta a levegőt a nyár eleji napsütés utolsó rohamát állva. A hangosbeszélő, a kürtök, rigmusok és trágárságok disszonáns dallamai P. Árpád csupasz koponyája felett interferáltak, és adták együttesen azt a jóleső zsibongást, amely nélkül az említett úriember vasárnap délutánja kínkeserves percszámolgatással telt volna. A halántékán előgyöngyöző verítékcsepp tétován adta meg magát a gravitáció akaratának, végig küzdve magát a borosták erdején, majd felgyorsulva szlalomozott le a dagadó izomkötegeken. P.Árpád feszülten figyelt, ráadásul egyszerre több mindenre is, ami igencsak próbára tették saját maga által sem túl nagyra tartott kognitív képességeit, bár ő maga biztos nem így fogalmazta volna meg. „Jó katona vagy, megoldod” – hangzottak el újra és újra Feri szavai, Ferié, aki Hooligan Ultrákat megszervezte, és vezetésüket átvette, miután az Ultra Hooliganok egy sajnálatos szintaktikai félreértés, egy újságíró elírása miatt feloszlatták magukat, utólagos átkot szórva mindenkire, aki képtelen megjegyezni a szavak pontos sorrendjét. A lépcsőt figyelte meredten, miközben a szeme sarkából éppen csak érzékelte, ahogy a játékosok átmozgatják a gyepen a tagjaikat, egy meztelen férfi szlalomozott köztük, majd a biztonsági embereket kerülgette ügyesen, pedig azok még futottak is utána. Megrezdült a telefon, P. Árpád megfontolt mozdulattal emelte füléhez – ahogyan ezt már sokszor elpróbálta már otthon a tükör előtt, slampos neje gúnyos megjegyzései közepette, miközben a gyerek hangosan sírva követelte, hogy hozzon valamit enni az éhező csigájának. „Megjött, rövidesen ott lesz. Készülj!” – hallotta a várva várt utasítást. A feje búbjáig elöntő düh szinte felforrósította agyvelejét, pedig előre készült arra, ami rövidesen történni fog. Odabiccentett az őt meredten figyelő bomberdzsekis tükörképére, majd riadóláncszerűen tört utat az információ, nem kis mozgolódást keltve a sorokban. Itt van az áruló, a gyűlölet hullámai magasra csaptak, ahogy minden tekintett a lépcsősorra meredt. Eközben a bíró a sípjába fújt, és a játékosok dinamikus mintázatban foglalták el a labda mozgását követően hullámzó helyüket a rikítóan zöldellő pályán. P. Árpád azonban nem ezt figyelte, hanem várt. Az árulóra, aki vér volt vérei között, míg meg nem alkudott a Klubbal, akik be akarták vezetni a vénaszkennert, amely ellen nem lehetett trükközni. Emlékezett a szurkolói sztrájkra, amelyet megtörtek az árulók, akik jegyet váltottak. A gondolatra is feltódult a csula a méretes állkapcsokban, az erős köpés éppen érintette az előtte ülő fülcimpáját, de a felháborodottan hátracsavarodó fejhez tartozó arc egyből enyhülést mutatott a felismerésre, hogy kinek köszönhető a nedves áldás. Sípszó harsant, már rögtön az első támadást egy felrúgás akasztotta meg, kedvező pozícióból jöhet a szabadrúgás, P. Árpád figyelmét is majd elterelte hirtelen a kedvező történés. Azonban ekkor bukkant fel a jól ismert alak, aki magabiztosan fogyasztotta a lépcsőfokokat. Mögötte kisebb csoportosulás már félve tekintett a gólörömben tomboló arénára, veszélyt szimatolva. P. Árpád rohamozott, mint egy felbőszült vérmedve tört utat magának gyarapodó kis csapata élén, leendő áldozata azonban számított rá, feléjük fordult és kapott elő valami furcsa szerkezetet, amely leginkább egy dugóhúzóra emlékeztetett. P. Árpád meg is hökkent egy pillanatra, ahogy egy lézernyaláb leterítette a mellett szaladó társát. Erre nem számított, mint ahogy több tízezer néző sem arra, hogy megnyílik a kezdőkör, és egy repülő szivar emelkedett ki a kezdőrúgásra összegyűlt játékosok szeme láttára, nem törődve a felé piros lapot lengető bíróval. P. Árpád megtorpanását kihasználva megszólalt ellenfele: „Árpi, gyere velem, dolgunk van!” P. Árpád megdöbbenve követte Miklóst. Igen, hirtelen eszébe jutott a valódi neve. Rohanni kezdtek, miközben a bíró füsté vált, a piros lapját pedig felkapta a szél. „Mi van itt?” – kérdezte P. Árpád, szinte önmagától, mire Miklós válaszolt: „Mindjárt megtudod, keressük meg Ferit!” A szivar eközben módszeresen elkezdte magába szippantani a játékosokat, egyiket a másik után, ahogy azok védekezésül műesésekkel próbálkoztak, természetesen hasztalan. Miklós egy pillanatra megállt: „Nem érted mi? Ő áll az egész mögött, ő az áruló, nem én! Lebukott volna a vénaszkennerrel, az Alfa-Centauriról érkezetteknek nincs vénájuk! Mára időzítette a támadást, nem jutott volna be!” – hadarta. P. Árpád az egészből egy szót sem értett, de hirtelen megpillantotta Ferit, ahogy kiszáll a szivarból, és beélesített egy focilabdát. Elkezdett felé rohanni, nem magyarázatot, utasítást várt, megzavarodva attól, akiben a legjobban bízott. Miklós utána rohant, hogy megakadályozza vesztétől, „ne tedd, ordította, majd én!” P. Árpád eközben odaért és kérdően tekintett Ferire, bár már az egyre kevésbé emlékeztetett pikkelyeivel és karmaival a kigyúrt postásra, akit barátjának is tekintett, nemcsak vezetőjének. „Nem tetted meg, amit kértem, nem vagy jó katona” – harsogta. P. Árpád ezekre a szavakra megtorpant és hátranézett. Miklós akkor érkezett, de megijedt P. Árpád fenyegető tekintetétől. „Értsd meg, ezeknek a gyűlöletünk kell, a szenvedélyünk táplálja az energiacelláit, amint elhagyja a Földet, felrobbanunk, ne tedd meg kérlek!” P. Árpád szűkölő tekintettel indult el felé, a szivar hajtóművei felbúgtak, Feri már készülődött is a visszaszállásra a focistagyűjteményéhez. Egymáshoz értek, Miklós elkeseredetten a földre térdelve várta az elkerülhetetlen sorsát. Ekkor P. Árpád meglátta. Egy apró kis csiga volt, amint a felrúgott gyeptéglán egyensúlyozott kicsiny házával. Mint egy kis törékeny bolygó, a kozmosz káoszában. Egyszeriben P.Árpád megértett mindent, és átölelte Miklóst, könnyeivel küszködve puszilta meg homlokát. A székük alá bújt szurkolók a kivetítőn eléjük tárt látványtól önkéntelenül is egymáshoz fordultak, sírva ölelték ellenségeiket, barátaikat. A stadion nevű szuperorganizmust átjárta a szeretet. A háttérben a már a stadion magasságát elérő szivar egyszeriben zakatolni kezdett, és lassan, de egyre gyorsulva oldalra dőlt, majd hatalmas robbanással belezuhant a VIP-szektorba. P. Árpád felnézett, és azt mormogta: „elfelejtettem megetetni a gyerek csigáját, rohanok haza!”