Unalmas krimi egy rossz helyre tett kalapdobozzal

– Végre csend van – szólok, bár még hallatszik némi pusmogás a bal oldalam felől. Ki más, mint Mrs. Orange az, aki nem tud megbékélni azzal, hogy már ötödszörre intem csendre a zsibongó társaságot, de felé sem nézek. Tudom, hogy tetszik neki a határozott fellépésem, és a szigorú, de nyugalmat árasztó arcom, ahogy a gyertyák világossága fénykontúrt rajzol köré. Nem is tudom, miért kérette magát tegnap este, hiszen férjébe szemlátomást már csak megszokásból jár vissza a lélek, mielőtt végleg búcsút intene rozoga porhüvelyének. De nem engedem méla romantikázásba engedni jobb sorsra érdemes gondolataimat, előbb egy fontos problémát kell megoldanom. Körbenézek a súlyos mahagóni polcokkal keretezett, a hajó imbolygását követő szobában, majd a 9 nyugtalan, átkot sugárzó szempár fókuszában lépek előre egy féllépésnyit. A hatást kissé árnyalta, hogy majdnem orra buktam egy kalapdobozban, nem is tudom, hogy kerülhetett oda, de egyensúlyomat helyre állítva, lábbal arrébb seperve a dobozt visszanyerem magabiztosságom.
– Mire véljem ezt az inzultust? – sivít felém fejhangon Mr. Yellow. Miközben elképzelem, ahogy pápua lurkók faragnak ivókupát formátlan koponyájából, lehengerlő mosolyommal fordultam felé. Itt az idő, hogy előadjam magam.
– Türelmüket kérem kedves hölgyeim és tisztelt uraim! De amiért kértem, hogy összegyűljünk a könyvtárszobában, nem tűr halasztást. Gyilkosságról van szó. Alávaló gaztettről, amelynek tettese köztünk van – közlöm szenvtelenül, fürkészve az elcsodálkozó tekinteteket. Igen, az övé is. Violet. Igéző ékkő szemek. Egy megközelíthetetlen, márvány hidegségű, szoborszerű szépasszony, akin eddig nem fogtak a bevált taktikáim, és ezzel hevíti vágyaimat forráspontig. De most figyel rám, én vagyok a középpontban. Végre. Néma, várakozó csend telepedett a hajóval együtt lassan ringó könyvtárra. De a hatásszünetet tartanom kellett, az ilyeneket ösztönből érzem. Nem véletlenül vagyok én a legjobb.
– Igen, a gyilkos ebben a szobában van. A hajó személyzete a gyanú felett áll, erről már meggyőződtem – mondom a kötelezőket, elejét véve jó pár felesleges kérdésnek. Nem először építem fel ezt a szituációt, tudom, mikor mit kell tennem.
– De ki az áldozat? – szól közbe hangosan Mr. Blue, elsőként ocsúdva, hátradőlve, keresztbe fonva kacska kezét a mellkasán – Hiszen, tudtommal egyetlen utas sem hiányzik! És egyáltalán, maga ki a fene, hogy így intézkedik?
– Sajnálom, hogy nem emlékszik a tegnapelőtti bemutatkozásomra, mert nem műkedvelő kriminalistaként szereztem hírnevet, közkedvelt bűnügyi regényeim mutatják szakértelmem, többször voltam szakértő a Scotland Yardnál különleges gyilkossági ügyekben. Tudják, mikor nem a részeg urát kínálja meg némi vassal a nem kevésbé részeg asszonya a vita hevében. Nem is tudom, honnan meri venni a bátorságot, hogy ilyen tiszteletlenül kérdezz rá a munkásságomra – igyekeztem lehengerlő módon kifejezésre juttatni mély lenézésemet. Jobb már az elején uralni a helyzetet.
– Azonban még mindig nem tudjuk, ki is az áldozat? – a selymesen lágy, de határozott hangtól egy pillanatra megmerevedek, és csak lassan fordulok Violet felé. – Azért vagyunk itt, hogy az igazságot kiderítsük, és még nem kívánom felfedni a részleteket a nyomozás érdekében. Egy szörnyeteg rejtőzik közöttünk, leplezve magát, ezért nem teríthetem ki még a kártyáimat. Én vagyok jelenleg az, aki leginkább szakavatott bűnügyi kérdésekben, minden személyem elleni tiltakozás gyanút kelt – mondom, enyhe feszültséggel a hangomban. Nem szabad, hogy megérezzék! Odalépek az asztalhoz és egy pohár bort töltök magamnak, uralmam alá kényszerítve enyhén megremegő kezem. Elegem van ebből a bűvöletből, amely hatása alá kerülök, ahányszor csak Violetre nézek. Profi vagyok, suhan át az agyamon, tegyél is úgy. Anélkül, hogy a számhoz emelném a poharam, határozott mozdulattal a körön kívülre, Green házaspár mögé léptem.
–Bárki megteheti, hogy feláll és itt hagy minket, de akkor viselkedése feltétlenül felhívja majd magára nem csak az itt lévők, de a kikötői rendőrség detektívjeinek a figyelmét is.
A nyomorult kis Mr. Green csak a földet nézi meredtem, miután kezem a vállára téve leküzdöttem ellenállása maradékát, rám áhítattal tekintő neje szeme láttára. Csúnya egy teremtés, de azért csak kipróbálom majd. Igazi rabszolga tekintet, azt csinálhatok majd velem, amit akarok. Tökéletesen haladunk. A rám jellemző magabiztossággal folytatom. – Mindannyiunk érdeke, hogy kiderüljön az igazság. A helyi hatóságok nem feltétlenül a precizitásukról és emberbarát módszereikről ismertek. Gondolom, senki sem szeretne félévet a legközelebbi kikötőváros koszos fogdájában vesztegelni, míg nem választanak maguk közül egy gyilkost.
– Még mindig nem értem, miről van szó. Miféle gyilkosságról és miféle szörnyetegről beszél? Nézzen már körül, kit lát itt veszélyesnek? – Dr. Red tökéletesen játssza a szerepét. Ő volt az, aki megmutatta a fej nélkül utazó hullát az egyetlen használaton kívül lévő kabin szekrényében. Tapasztalt orvosként biztosított, hogy az úriembernek a hajó fedélzetére lépve még megvolt a feje. Dr. Red volt, aki felismerte, hogy egy ilyen ügyben csak hozzám fordulhat, és vált a szövetségesemmé a kusza ügy felderítésében, sőt, ő hívta össze a társaságot is egy mesével, amit ő talált ki. Benne megbízhattam, korlátolt értelmű, de éppen ezért kezes szolga.
– Kérem, üljön vissza Dr. Red! – veszem át újra az irányítást. Körbenézek, lassan és kimérten, magam elég képzelem, ahogy arcomon a fény és árnyék a harcát vívja, kiemelve határozott, római ívű arcélem – Történt valami szörnyűség ezen a hajón. Egy ember meghalt, aki velünk együtt szállt fel. És ráadásul a fejét sem találjuk. Mindenki gyanús, aki itt van most ebben a szobában. Rövidesen megtudjuk azonban ki a tettes, ezt ígérem. Túl sok a nyom, már elég információ áll rendelkezésemre, hogy ne sötétben tapogatózzak.
– Mily szörnyűség, annyira jó, hogy egy ilyen tapasztalt úriember veszi kézbe a sorsunk irányítását – áll fel a székről és lép elém Violet. Szemei, mint horogra akasztott halat ragadják meg tekintetem. Kihúzom magam, melegség önt el közelségétől. Szinte észre sem veszem, ahogy a borospoharat kiveszi kezemből, majd mindkét kezem megfogva néz rám, olyan közelről, hogy észlelhettem, amint megcsillan egy könnycsepp a szeme sarkában – Ugye nem lesz több baj, biztonságban tudhatjuk magunkat Önnel? Annyira félek…
– Nincs oka az aggodalomra, kisasszony – rebegem öntudatlanul, majd a delejes vonzásából kiszakadva oldalra nézek, és határozott hangom megismétlem – csak egy bűnös van, aki félhet!
Érces és határozott hangomtól Violet megrezzenve lép hátra, majd foglal helyet ülve, tekintetét lesütve. Nem tagadom, megkönnyebbültem, mert most határozottnak kell lennem.
– Mr. Yellow – csattan fel számon kérően a hangom -, kérem, magyarázza el, miért jelentkezik egy olyan ember egy hosszú tengeri útra, egymagában, aki folyamatosan tengeribetegségtől szenved, és a kabinján és éttermen kívül egy hete nem látott semmit, még a várost sem kereste fel, ahol megálltunk?
– Talán már gyanúsításnál tartunk? Bűncselekmény az, ha 10 éve elvesztett lányom emlékére bejárom azt az utat, amelyet hajdan szegénykém öngyilkosságához vezetett – Mr. Yellow idegességében szinte sikított. – Egy gazfickó tette tönkre, elcsábította, teherbe ejtette, majd magára hagyta. Emlékezni akarok rá, nem érdekelnek a léha programok!
Jó nyomon vagyok, gondolom magamban, nagyon heves a nyomorult. És a kabinja pont az áldozat mellett volt. Lesz itt még több is… de nem gyilkos típus. Túl egyértelmű lenne, én sem olyan írok olyan krimit, ahol a legvalószínűbb gyanúsított a tettes. Én meg csak értek ehhez. Haladjunk csak tovább.
– Mr. és Mrs. Blue! – fordulok tovább, némi gúnnyal elegyítve hangomat. – Önöknek nagyon hiányozhat az otthoni munka, mert tegnapelőtt álló nap mosták a ruháikat! Szállodahajó ez, van erre személyzet… persze az ő figyelmüket nem kerülték el, hogy ott száradnak a ruháik a kád felett. Milyen magyarázatot tudnak erre adni?
Mr. Blue szeme haragosan villan felém, de mielőtt megszólalna, párja csitítóan fogja meg a kezét. – Volt egy kis balesetünk a borral előző este, és … nincs sok ruhánk, amelyet estére felvehetnénk. Szegények vagyunk. Mielőtt megkérdeznék, hogy akkor mit keresünk ezen a luxusúton, elmondom, hogy nem mindig voltunk szegények. Pontosabban igen nagy jómódban éltünk, míg fel nem tűnt Ő. Óriási üzletet ajánlott, persze egy kis kockázattal, de hát az üzlet már csak ilyen. Mindenünkből kiforgatott. Ami maradt, azt pénzzé tettük, és eljöttünk ide. Ez volt az álmunk, amelyet évről évre halogattunk, mikor a pénz hajszolása vitte el minden időnket. Mire is mentünk vele? Megbékéltünk sorsunkkal és ezért döntöttünk úgy, hogy eljövünk, életünkben először és utoljára. Ha kételkedik, ez a ruha az, kereshet rajta vérfoltot majd a rendőrség, nem fog találni…
Éppen azon voltam, hogy mindjárt megsajnálom a szánalmas nyomorultakat, úgy látszik még egy ilyen elsőosztályú hajót is meg kell osztanunk a született vesztesekkel, de nincs idő a merengésre. – Maga nem tud semmit! – a félhomályból tört elő a gyengén szóló, de csendet követelő mondat. Mr. Orange az. Nicsak, életjelet adott magáról! – gondolom magamban, szinte sajnálom a miatt, ami következni fog, ahogy zsenialitásom légkalapács erejével aprítja miszlikbe fellázadt magabiztosságát.
– Mr. Orange, higgye el, tudok eleget. Magáról is. Hajnali portói szagú körútjai… Vajon mit akar felejteni? – az asztalon helyezett borospohárhoz nyúlok, és a szemébe nézve kortyolok belőle.
– Csak provokál, vakon szurkál a sötétben, seggfej! – Mr. Orange arca a nevének megfelelően veszi fel egy túlérett narancs színét. Mókás látvány a nyomorult, alig tudom rendbe szedni az arcvonásaimat. – Jobb, ha most nem folytatja innen, kérem, üljön le. Nehogy úgy járjon, mint az első feleségével járt!
Mintha kalapáccsal vertem volna fejben, Mr. Orange hirtelen visszazuhant a magatehetetlenségébe. – Igen, magától nem idegen az erőszakosság, az első arája a nászéjszakát sem élte túl. Higgye el, eleget tudok…
– Nem tud semmit… az esküvőmön csábította el. Az arcomba is vágta, elborult előttem minden. Megtettem. De megbűnhődtem érte. Nézzen rám… – hangja folyamatosan halkul suttogásba. Szinte a szemem előtt görnyed jelentéktelenné kis ponttá.
– Egy gyilkosunk tehát már van, de persze, még kiderül, hányszoros… – közlöm szenvtelenül, majd hirtelen Dr. Redre nézek. Őt sem hagyhatom ki, nem szeretném, ha idő előtt kiderülne a szövetségünk. – Maga sem makulátlan, hallja-e? Hogy is van az elhízás elleni gyógymódja? Hányan is perelték be?
– Ne is mondja, örökre megtanultam a leckét – válaszol a kelletténél több vidámsággal a hangjában a doktor. Élvezi a szerepét, azt látom, csak le ne buktassa magát. – A módszerrel magával nem is volt gond, ételundort akartam kialakítani a túlétkeztetéssel. Voltak eredményeink, nem igaz, amit az újságok terjesztettek. Azt nem írták meg, hogy egy betegünk megzsarolt minket, majd miután nem teljesítettük a kérését, fellázított mindenkit ellenünk a szanatóriumban, sorra hagytak el minket a tehetős paciensek. Kövéren, emiatt aztán kaptunk, a média sarlatánnak bélyegzett… engem! A fogyás mechanizmusának legszakavatottabb képviselőjét! De ez már a múlt, tanultunk belőle…
– Szakértő… no, ezt hagyjuk. De Mr. és Mrs. Green, köszönöm, hogy ennyi mindenről tájékoztattak a kedves utastársainkról – hirtelen mindenki a jelentéktelenségbe gubbadó házaspár felé fordul, ahogy számítottam is erre. Tudom a dolgom, nemsokára felfedi magát az, akire várok. És végre megkapom a válaszom arra, miért is kaptam a meghívást erre a hajóútra, hogy unalmas kispolgárokkal töltsem az időm. – Mrs. Green, ugye nem most kezdte ezt, profin jelentett Ön már sokakról a régi hazájában, ugye? – de jó, hogy olyan sok mindent ki tudtam húzni Mr. Greenből a múlt este néhány pohár whiskey után.
– Mi a jó ügyet szolgáltuk, igaz, a magunk módszereivel, de annak már vége. Tettek róla, hirtelen jött minden. Nem tudjuk biztosan, ki volt, aki lebuktatott. Az ösztöneink azonban még működnek, és most is sok mindent észre tudunk venni. Magáról is sokat tudunk, de azt is tudjuk, ki tette. Maga még csak azt hiszi, hogy jó nyomon jár. Sőt, mi mind tudjuk, csak maga nem, beképzelt seggfej.
Feltámad a társaság, izegni-mozogni kezdenek. Az ordítás betölti a zsibongó szobát, artikulátlanul törnek elő a szavak Mr. Orange torkából: – persze, hogy tudjuk! Önkéntelenül lépek hátra, miközben megbotlok. A fránya kalapdoboz. Felborul és kigurul belőle egy fej. A hiányzó darab. Ahogy a fényre fordul, egyből felismerem. Határozott római arcél, nemes vonások… ez én vagyok. Felnézek. 9 szempár tekint rám dühvel. Középen Violet, jéghideg tekintettel, gyilkos hanglejtéssel: – Te fasz, még ezt sem tudom normálisan végigcsinálni, pedig még lett volna pár meglepetésünk! De elkaptunk, lépre csaltunk. A szuper nyomozó! Még ezek az idióta színnevek sem tűntek fel? Egy viaszbábút és fejet néztél hullának, a zseni! Az életünket tetted tönkre, most elért a vég… finom volt a bor? Nemsokára feladja minden izmod, de érezni fogsz. Minden kínt. Érezni fogod a dühünk!

Csak az evezők csapásai hallatszanak, ahogy apró hullámokkal tördelve a tükröződő holdfényt haladok a csónakommal. A társaság a magatehetetlenség bénultságában, könnyes szemmel áll a fedélzeten. Méreg? Ugyan már, én elpusztíthatatlan vagyok. A lelketek viszont már az enyém, nem csak kalandozásaim áldozatai. Most már a bűnt is elkövettétek. Még kétszáz méter, és elérem a kirándulóhajót, amelyből messzire lüktet a hangos tuctuc zene és női sikongás. Politikusok és üzletemberek. A kedvenceim, már tegnap óta figyelem őket. Nemsokára csatlakozom a partihoz. Hisz ki ne fogadna be egy ilyen jóvágású, nagyszerű úriembert?