A Jó, a Rossz és a Csúf

Meghalt Morricone. Jó, öreg volt, előbb-utóbb előfordul az ilyen, legalább egyszer az életben. Ekkor az ember hajlamos megemlékezni magában a jó dolgokról, így tettem én is, újra belehallgattam a filmzenéibe, és ragadtam le végül annál a filmnél, amely az örök kedvencem. Sőt, talán a teljes filmművészet egyik legkurvajobb alkotása. Ami azért is fura megállapítás, mert a western eredeti amerikai mivoltában egy rendkívül álszent és bugyuta műfaj, túlkontrasztos karakterekkel, hamis igazsággal és giccses eposszal. Erre jöttek az olaszok, és kifordították az egészet a mivoltából. A hősök se jók, se rosszak, legfeljebb csúfok lettek. Még igazi nevük sincs, csak a maguk pátosz nélküli gyilkos igazságai. Egy törvénytelen világ szereplői, akik csak a túlélésre játszanak, és ezzel a vadsággal teremtik meg az új világot. Sergio Leone amúgy tökéletes dollár trilógiájának csúcspontja ez a film, a karakterek itt a legkidolgozottabbak, kiemelten a valódi főhős Tucoé (Elli Wallach), mellette Clint Eastwood meg Clint Eastwoodot játszik tökéletesen. A történet nem túl bonyolult, éppen csak annyira, hogy engedje kibontakozni a szereplők motivációit. A szövegek hatalmasak, ilyenek tömkelegével: „Kétféle ember létezik a világon, barátom: vannak, akiknek meg van töltve a fegyverük, és vannak, akik ásnak. Te ásol.” Vagy amikor kiderül, hogy a közeledő lovasok nem szürke déliek, hanem porlepte északiak: „Isten velünk van, mert nem szereti a yenkiket.” „Isten nincs velünk, mert a hülyéket sem szereti.”

Ami sokak számára a film leggyengébb pontja, az számomra a legfőbb erőssége. A harmónia és kidolgozottság, a vizuális világ és a zene egysége, amely hosszúnak és vontatottnak tűnik, főleg a mai filmekhez szokott nézőknek. Pedig a totál plán és szuper közeli kettőssége egy képsoron belül rettentő izgalmas hatásokat eredményez. A táj és az arcok durvasága, az események rendszerint groteszk humorba fordulnak. A háttérben dúl a háború, amelynek értelmetlen mivolta adja a film egyedül kimondott abszolút igazságát. És végül a zene ismét. A végső leszámoláshoz Leone ezt kérte Morricone-tól: olyan legyen a zene, „mintha halottak nevetnének fel a koporsójukból!” Ez a film erről szól… röhögnek, rajtunk, gyarló halandókon.

Értékelésem: 5