Életpályamodell

Már öt perce várok a parkban a megbeszélt időponthoz képest. Nem vagyok gyakorlott ebben, de azt gondoltam, ilyen súlyos dologhoz csak jár némi pontosság. Halálos pontosság, vigyorodok el magamban, bár gyorsan törlöm még a gondolatát is a léha vidámságnak. Basszus, görcsökben a gyomrom, annyira feszült vagyok. De végig kell vinnem, ha már elhatároztam magam, nincs más lehetőség. Körülnézek, fürkészem már jó ideje az arcokat, ki lehet az, akire várok. „Özvegycsináló69”, ezen a néven értem el és tárgyaltam vele. Mondjuk elég közhelyes egy név, némi szexuális felütéssel, mert nem hiszem, hogy a születési dátumát tüntette fel a jóember. Legalábbis remélem, nem egy öregembert bíztam meg azzal, hogy tegye el láb alól a feleségem. Igen, ez van, eljutottam idáig, lehet köpködni, de ha tudnák a helyzetemet… Viszont lehet, a késés isteni jel, hogy mégse tegyem. Legszívesebben elfutnék, hagynám az egészet. Ráadásul itt van a volt tanárnőm, tiszta kékben, elegáns kosztümben a szemközti padon. Csak nem randira vár az öreglány? Mindig is utáltam, sosem vett emberszámba, és most is csak néz mereven rám a szürke szemeivel, hogy észrevegyem. Bezzeg Katát mindig is imádta… De ez már kínos, oda kell eresztenem egy biccentést. Ne már, erre el is indul felém, már csak ez hiányzott!
– Csókolom Marika néni! – üdvözlöm, bízva, hogy némi kölcsönös üdvözlés és „hogy vagy” után csak odébbáll a vén ribanc, ha már ennyire utáltuk egymást 4 évig.
– Szervusz Péter, nem sokat változtál a 10 év alatt – na tessék, máris kötözködik. Elmosolyodva válaszolok: „Annyit lehet, hogy nem, mint Ön” – no, ez tuti betalált.
– Hát igen, az évek és a neveletlen diákok megteszik a hatásukat – néz vissza rám azokkal a szúrós szemekkel, amitől most éppúgy megborzongtam, mint hajdan. Csak ez hiányzott most! De nem válaszoltam, csak elhúz innen. Közben jár a szemem körben, keresem a kék kabátos fickót, sárga kendővel a nyakán. Bár kicsit furcsállottam ezt az összeállítást, de talán a bérgyilkosok tényleg olyan excentrikusak, mint a filmekben. Sehol senki, se távol, se közel. Aztán ahogy köhintett egyet, visszanéztem Marikára, aki elkezdte a sárga kendőjét igazgatni.
– Nézze Marika néni, nagyon örülök, hogy találkoztunk, de most egy fontos találkozót várok – váltok szigorúbb hangnemre.
– Tudom Péter. Velem.
Vannak szavak, amelyek annyira váratlanul érik az embert, hogy idő kell, míg az érzékelő idegeken és szinapszisokon keresztül eljutnak az agy kérgébe, mintha csak a jelentéstartalom irracionalitása szabotálná az ingerület átvitelt. Egy perc biztos eltelt, míg az agyam úrrá lett a kimerevedett arcvonásaimon, és kibogozódtak a gondolataim. Mindez láthatóan elszórakoztatta az öreg tanerőt, jól ismerem én ezt a néma kuncogást, kínzott meg felelések során elégszer.
– Ne kerteljünk, én vagyok az Özvegycsináló69. Tudod, a tanári állás mellett nem árt egy kis pluszpénz, az unokák is jöttek…
– Ezt nem hiszem el! Maga??? Mióta?
– Ez lesz az első, de mindig van első, ne aggódj, felkészült vagyok. – mondja a megszokott határozottságával, mintha egy kétváltozós egyenletet adna fel.
– Elég ebből, felejtsük el. Csak vicc volt részemről az egész, én lépek! – és valóban elegem van, ennél hülyébb helyzet nem jöhet már. Elválok, mindennek a fele, amit kerestem 10 év alatt verítékkel az nejemé lesz, aki úgy csalt fűvel-fával, ahogy én is őt. De nem én kezdtem. Vagy ha igen, az mit számít.
– Itt maradsz Péter! Nem léphetsz ki. Változott a felállás – szigorú hangja úgy csattant, mint tíz éve, önkéntelenül összehúztam magam. – Beszéltem Katával. Ő is megkeresett. Többet ajánlott. Sajnálom, de nem csak a pénz miatt, őt mindig is kedveltem, már akkor láttam, hogy nem vagytok egymásnak valók, már akkor is léhűtő voltál!
Nem hiszem el! Most mit akar ez a vénasszony? El akarok menni, elfelejteni az egészet.
– Hagyjuk ezt az egészet, Marika néni. Térjen vissza kínozni a gyerekeket, én meg megyek és rendezem a saját életemet.
Az ökölcsapás hirtelen ért, ki nem néztem volna ebből a csontvázzá aszott matrónából, hogy ilyen gyors és erős ökle van. De már látom is a csillogó kulcscsomót a kezében, miközben odakapok a pofacsontomhoz, és érzem a melegen kiserkenő vért. Aztán jön a következő csapás, majd a többi, mint egyre hevesebb ritmusban. A száját összeszorítva csépel, ahol csak ér a felemelt karjaimon keresztül. Majd, megáll az eszem, előkap egy húsklopfolót, és azzal kezd el vagdalni. De felkészült rám az öreglány, én mindjárt leütöm. A pofon középerősre sikeredett, épp elég arra, hogy egy pillanatra rádöbbenjen az erőviszonyokra. De mielőtt még kiélvezhetném a pillanatot, a mellettünk lévő bokorból pocakos villámként, vijjogva tör elő egy barnásszürke alak egy nagy földgömböt lóbálva a kezében, amelynek pályaíve úgy kereszteződik a fejemmel, hogy Mexikónál egy nagyméretű kráter keletkezik. A dinoszauruszok kipusztulását viszont nem várhatom meg, túlontúl jó erőben vannak, inkább gyorsan hátrálni kezdek, miközben felismerem újabb támadómban Karcsi bácsit, a földrajz-biológia tanáromat.
– Hagyjanak! – sikítom még magamnak is szokatlan magas hangon, mikor a védekezésképpen magam elé tartott tenyerembe fúródott a körző. Menekülőre fogom, nyomomban az két öreggel, akik változatlan vehemenciával csapkodnak, szurkálnak. Most már bánom a felszedett kilókat, mert bár jól felfogja a hájam az ütéseket, a gyorsaságom nem a régi. De legyen már vége ennek a rémálomnak, lassan elérek a park széléig, már csak 10 méter és elérem az autóm. Győzelemittasan fordulok meg, üldözőim elszánt tekintetébe mosolyogva, mikor hirtelen ütés ér. Repülök, arcom rövidesen rányomódik a szélvédőre. A volán mögött Judit néni, a hajdani technika tanárom kapaszkodik puha kezeivel a volánba, miközben meredten egymás szemébe bámulunk. Nem érzek fájdalmat, de minden elsötétedik előttem.

A következő pillanatban egy narancsköpenyes alakot látok magam felé hajolni. Valaminek nagyon örülhet, mert kijelenti, hogy sikerült. Marika néni hangját hallom: „Ugye meglátogathatom a kórházban? A kedvenc tanítványom…”