Joseph Heller: A 22-es csapdája

Ha van regény, amelyet meg kell neveznem, mint ami óriási hatással volt az életfelfogásomra, akkor kapásból vágom, hogy a 22-es csapdája. 5-6 évente tuti elolvasom, újra és újra átélve az abszurditás tökéletes esszenciáját, átvészelni ennek a mindennapokban való tükröződését . Ahogy megfigyeltem, kétféle embertípus létezik, a választóvonal az első fejezet, amely után valaki vagy a sarokba dobja a könyvet, vagy rátapad és a rabjává válik. Ehhez valahogy másként kell látni és érezni. Azt, hogy az abnormálitás kötőanyaga a rendszereinknek. A 22-es csapdájának kérlelhetetlen logikája köt gúzsba mindenkit, és emészt fel szép lassan vagy gyorsan minket. Ez egy olyan háborús regény, amely igazából nem is a háborúról szól, az ellenség nem a légelhárító ágyúk kezelői, hanem a bürokrácia és annak hálózatán potrohosodó zombik és haszonlesők. Ezek meg akarnak ölni! A groteszk és a tragédia hullámzása, az időszilánkok egymásra torlódása, amelyből lassan kerekedik elő a történet, a jobb és rosszabb sorsra érdemes, a helyzetük által kisarkított karakterek, hatalmas párbeszédek, amelyektől visítva nyerít fel az ember – ebből áll össze a regény élete. Amely éppannyira abszurd, mint a való életünk, ha az ideák és hiszékenység mázától lecsupaszítva raknánk össze a múlt, jelen és a jövőnk történéseit. A fojtó idiotizmus, a hamis történetek megalapozta kis és nagy zsarnokságok, a mindezt keretbe foglaló, logikátlanságában tökéletes, az egyént eltipró könyörtelen bürokratizmus – a teljes hasonulásból csak a kitörés lehet a kiút, ahogy talán Orrnak is sikerült eleveznie Svédországba. Talán. De legalább meg kell próbálni.

Értékelésem: 5