Lawrence Norfolk: A pápa rinocérosza

Nem könnyű olvasni ezt a könyvet, az őrjítően részletgazdag, felesleges ismeretekkel túltelített, a perspektívát hirtelen váltogató, a történetmesélést kegyetlenül lemészárló szövegezés igazi kihívást jelent. De aki felülemelkedik azon, hogy a legegyszerűbb történések is párezer éve kezdődnek a könyvben, annak a pápa rinocérosza egy igazi reneszánsz, sznobizzasztó punk regény, számtalan fricskával és poénnal. Valós elemekből összeállított történelmi alternatíva. Az intrikusan könnyed hedonizmusból rövidesen a szigorú reformációba menekülő Európa, kisebb részben a kizsákmányolással megalkuvó Afrika színterein bolyong a két kényszerkalandor főszereplő, az örök lúzer Salvestro és a gyengeelméjű óriás, Bernardo. Ők az életüket mentik, de nem tudják elkerülni a sorsuk, hogy folyton valaki bosszújának eszközeivé váljanak. Mert a bűn határozza meg a szereplők sorsát, leginkább az, amely a pratoi mészárláshoz kötődik, ráadásul őszentségei szinten. A sáros Leó áll az öncélú és követhetetlen politikai intrikák gócpontjában, amelynek alapja a portugálok és spanyolok senki mást által nem értékelt álversengése a világuralomért, valamint a pápa vonzódása a különféle bestiákért. Az egyház busa feje Ajándékra vágyik, a szűz által csábítható kecses unikornisra, pontosabban egy vaskos rinocéroszra. Pusztán csak egy – a hajdani római venatiokat idéző – látványos show kedvéért, amely végül kirobbanó poénnal zárul.

Norfolkot sokan hasonlítják Eco-hoz, ő egy interjún poénból vissza is kérdezett, ki az? Nyilvánvaló, hogy az angol író sikeréhez sokat hozzátett az az olvasói réteg, amelyet Umberto Eco teremtett meg, és amelynek igénye a stílust és környezetet is meghatározza, de azért markáns különbségek is vannak kettejük között. Az olasz irodalmár művei olvasmányosabbak, gördülékenyebbek, nagyobb ívű gondolatmenetekkel. A fránya ánglius ezzel szemben inkább fest a szavakkal, olyan képeket tárva elénk, ahol minden elrejtett részlet jelentést hordoz, a történések töredékeit az olvasónak kell összerakni egésszé. Időben és térben egyaránt vadul váltogatja a távlati és mikroszkópikusan közeli képeket, a múlt és jövőt, párhuzamos és egymásból következőt egyaránt. A szereplők önálló akarat nélkül teljesítik be sorsukat, többnyire az őrület vagy halál jelenti számukra a szabadulást a katyvaszból, amelyben vergődnek. A sötétséget a humor oldja, erre az egyik legjobb példa, mikor egy hosszabb, még a megszokottnál is érthetetlenebb, kaotikusabb, majd lassan tisztuló gondolatmenetnél rá nem jövünk, hogy mindez csupán a részeg hajóskapitány ébredése az évtizednyi alkoholos kómájából. Vagy mikor a világpolitikát meghatározó vatikáni intrikák taglalásánál egy hirtelen váltással a patkánypolitika perspektívájából követhetjük nyomon egy római macska szomorú sorsát.

A pápa rinocérosza nem egy könnyű falat tehát, nem arra való, hogy egy nyaralás semmittevésében gyorsan kivégezzük, türelem nélkül való embernél gyorsan a falhoz vágva végzi. Az értékelésem: 4,5