Mint pók a falon

Antwerpen, este. A vigalmi negyed vörös fényei teszik még sötétebbé az éjszakáját élő nagyvárost. Minden a helyén van, az utcákon gondosan elrendezett szemétzacskó kupacok várják a hajnali begyűjtést, a pizzériák bejáratánál taljánságot hirdető pincérek ácsorognak, az utcasarkokon fekete nők olvadnak ki a sötétből, majd egy „gyere be már te kurva” is elhallatszik egy nájtklub bejáratából, hirdetve a magyar nyelv szépségét a kétnép országában. Az utcákon elvétve turisták, a részegek órája még nem jött el, meg pár magányos kósza, mint én, aki a város életének hétköznapiságából próbál kiragadni élményképeket. Minden városnak megvan a maga élete, vérkeringése, immunitása, ritmusa, intelligenciája, bélcsatornáján keresztülsodródó szennye és halódása. És persze történetei, amelynek archetípus hősei előtüremkednek a nemlét sötét homályából, akár csak egy giccses plasztik pókember a kocsma falán. De ő legalább csak csendben figyel, nem ordít a nép hangján.