Opeth: In Cauda Venenum

In cauda venenum – a latin szólás szó szerint annyit jelent – a skorpióra utalva -, hogy „farkában van a méreg”. Vagyis, a történet végén fog minket a végzetes meglepetés érni, akármennyire kiismerhetőnek és barátságosnak is indul az. A metál zene egyik legnagyobb metamorfózisát prezentálta hajdan az Opeth, ahogy a hörgős death metált tökélyre vivő banda szépen áttért egy tiszta ének alapú, első hallásra kevésbé karcos progresszív rockos stílusra. Az e fajta stílusváltásokat nagyon nem szokta jutalmazni a hívő közönség, sima árulásnak, prostitúciónak bélyegezve azt. Megvallom, az Opeth halálmetálja, a maga komplexitásával és váltásaival nekem is a kedvenceim közé tartozik a műfajban, de valahogy rohadtul nem tudok arra egy rossz szót is mondani, aki úgy véli, miután amit csak tudott, már mindent kiadott magából egy adott stílusban, az önismétlés helyett inkább továbblép… Mert nincs annál szánalmasabb, mint amikor egy sikeres együttes idővel önmaga tribute bandájaként haknizik és gyártja sorlemezeket. És bármennyire is más a hangzás, a stílus, az Opeth viszi tovább a mérget a progresszív rockba is, a lendület, az éles ritmikai váltások, az eszmeiség megmaradt.

A 13. Opeth album, amely a harmadik a progos érában, egy rendkívül összetett valami lett. Nem vagyok zenész, bele sem mernék vágni kielemezni az egyes számokat, szimpla hallgatóként maradnék annál a megállapításnál, hogy minőségét tekintve egy szinten áll a death metálos korszak anyagaival. Nem hinném, hogy most ettől rávetném magam a progresszív rock nagyágyúinak albumaira, de amit az Opeth ezzel az albummal nyújtott, az bőven elég betekintést nyújt számomra ebbe a hangzásvilágba. Ha meg hiányzik egy kis hörgés, előveszem a Demon of the Fall-t.