Sakálok egymás közt

Aranysakál (Canis aureus)

Nincs jó piárja a sakálnak. Családjából még a mesék gonosztevő hősének, a nála erősebb farkasnak is magasabb a renoméja, a közkedvelt ravaszdi rókáról nem is beszélve… Maradnak máig is irtani való toportyánférgeknek, amelyeket Toldi is jól elintézett, pusztán csak azért, mert a kölykeiket védték. Konrad Lorenz is úgy gondolta, hogy a kevésbé „nemes” kutyáknak biztos nem a farkas az őse, hanem az aranysakál – az elméletet utóbb nem igazolta a genetika. Pedig az aranysakál eszes, erős, ügyes és életrevaló. Talán ez a baj? Hazánkban állandósult polémia arról, hogy mi haszna a sakálnak, miután újra megjelent Magyarországon. Hiszen régen is volt… Biológusok éppen ezért örülnek neki, szerintük amúgy is inkább apróvadra jelentenek veszélyt, a vadászok meg irtanák őket, ahol csak érnék, hiszen leredukálják azt a nemes vadállományt, amelyet ők szeretnének leredukálni. A sakálok ugyan megoldják a kérdést, szépen terjednek ők maguktól is mindenféle védelem nélkül. Rendkívül életre való állatok, úgyhogy lassan hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy köztünk élnek.

A fotókon egy sakálpár mozgalmas családi életének pár momentuma látható, amely családi élet amúgy igen példás, a párok hosszan egymás mellett maradnak, és közösen nevelik kölykeiket. A méretükhöz képest igen harcias és erős harapású állatok, bár attól nem kell tartani, hogy embert támadnának meg, viszont védekezni, azt keményen tudnak, ha kell.