Álarc

„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – írta le egy ember, név szerint Szophoklész, így némi elfogultságot joggal gyaníthatunk az állítás mögött. Igaz, ami igaz, egy nünüke bármennyire is meg lehet győződve arról, hogy a Föld legcsudálatosabb teremténye csakis a nünüke lehet, ezt sosem tudjuk meg, miután a nünüke nem tudja ezt leírni. Már hallom is a nünükék felhördülését, hogy mire vágunk fel, még csodaszépen csillogó potrohunk sincs, nem szólva arról, hogy nem tudunk olyan kiemelkedően kalandos egyedfejlődést sem felmutatni, mint ők. És mi végre a nagy agy és a gondolkodás képessége, ha végső soron ugyanazok az ösztönök határozzák meg létünket, mint a nünükéjét? Ahol a teremtő gondolat csak egy idea a szex és hatalom fogságában, és ahol a kultúra csak egy álarc, amivel elhitetjük magunkkal, hogy többek vagyunk, mint szimpla biológiai lények. A nünükék azonban csendben vannak, ahogy csend lesz utánunk is, még a beton is elporlad röpke idő alatt.