Rablás

– Az a baj Sándor, hogy maga nem bízik bennem! – lassan, kimérten hagyják el a szavak a vastag, húsos ajkakat. Az ernyedt szemhéjak nem tudják elrejteni a szúrós pillantást, amelynek kereszttüzében Sándor feszeng az ízléstelen viaszosvászonnal takart konyhai asztal másik végén. A megszólított válasz helyett zavartan előrenyúl a kenyérért, és szelni kezd egyet. Vastagnak és szabálytalannak alakul, bénaságáért el is morzsol egy halk káromkodást. Amikor kézfején megérzi a húsos ujjak melegét, egy pillanatra megáll. Egy apró sóhaj szabadul fel a szűk mellkasból, és felnézve a jóságos, atyai tekintet egy pillanat alatt feledésbe taszítja az elmúlt három óra idegességét.
– Ezt a szeletet én kérem! – a hang parancsoló és megnyugtató egyszerre, a szelőkés egyből meg is találja az egyenesét, és a szelet megadóan válik le a kenyértestről. Nem folytatja, nem vág a következőt, hanem csendben nézi, ahogy a vendége visszahuppan a székébe és falni kezdi a szalonnás kenyeret. Az ő kenyerét.

A reggel olyan volt, mint minden szombat reggel. Némi tompasággal indult, átkászálódva az ágy mellett barikádként összeállt sörösdobozokon. Az ajtóban őrt álló pálinkásüveget elgázoló határozatlan kikecmergéssel a wécére, hogy az esti kínok besűrűsödött leve mielőbb elhagyhassa erőtlen testet. A megkönnyebbülés csobogásába robbant be az éles hang, ijedtében ívet húzva és el is tévesztette a célt. Olyan régóta nem hallotta már az ajtócsengőjét, hogy jó pár másodperc kellett, míg tisztuló agya összepárosította az otthonába való betüremkedés szándékát az agyrepesztő harsogással. Hosszan, kitartóan, magas hangon és ellentmondást nem tűrően ordított, így el kellett hessegetnie azt a gondolatot, hogy majd csak elmegy az, aki nyomkodja. Nem várt senkit, a gyerekek csak jövő hétvégén jönnének, de már őket se hozzák. Újabb sörösdoboz csörömpölés követte útját a mackónadrágig, majd pár bassza meg kíséretében fel is tornázta azt. A csengő csak nem hagyta abba, egészen addig üvöltött, míg el nem fordította a kulcsot a zárban.
– Jó reggelt kívánok Sándor! – szólalt meg a kinyíló ajtóban a napfény sugarait felfogó testes sziluett, kopasz feje búbján szánkázott keresztül csak pár foton. Ismerősnek tűnt a hang, de Sándor terhelt szinapszisain még lomhán diffundáltak a transzmitterek, az észlelés és beazonosítás így váratott magára, egyedül egy reflexszerűen ismételt köszönés adott életjelet.
– No, de ne ácsorogjunk itt kinn, bemehetnék? – nem is kérdés volt, a test már a válasz előtt megindult, és ahogy az árnyékos előszobába lépett, Sándor hirtelen nagyon kényelmetlenül kezdte el érezni magát. Ez láthatóan nem zavarta a betolakodót, egyből be is tért a konyhába, majd kihúzva az asztal alól a széket, leült.
– Foglaljon helyet! – invitálta a vendég a házigazdát, aki tétován lehuppant a szemközti székre.
Sándor nem tudta mit mondjon, csak meredten ült a felismerés megbénította. Hiszen nem minden nap történik meg az emberrel olyan, hogy egy miniszterelnök csönget be hozzá.

A vendég láthatóan elemében volt, kedélyesen elmosolyodott.
– Sándor, ugye tudja, miért látogattam meg magát? – a kérdésre kínos csend ült, Sándornak láthatóan semmi elképzelése sem volt arról, mit válaszolhatna erre.
– Maga elfeledkezett valamiről. Elfeledkezett arról, mennyi minden jót tettem Önért Sándor, elfeledkezett róla, azon a napon, amikor három éve elpártolt tőlem. Egész pontosan 1170 napja, 11 óra 14 perckor. Emlékszik már?
– Őszintén szólva, nem… – sóhajtott Sándor, arra gondolva, hogy arra sem emlékszik, hogy került a gatyája a csillárra tegnap este, de a Miniszterelnök hangját megemelve félbeszakította:
– Akkor segítek egy kicsit. Én jó vezető vagyok, és milyen vezető az, aki nem ismeri és szereti a gyermekeit, még ha el is tévelyednek időnként?! Akkor főleg! Sándor, maga három alkalommal is rám szavazott, és mi történt magával? Miért mosolyog mikor az ellenségeim engem gyaláznak? Mik azok a bántó hozzászólások, mikor vért izzadva küzdök magáért, hogy megvédjem!
– Bocsánat Miniszterelnök úr – Sándor összegörnyedt, mintha egy láthatatlan kéz kihúzta volna a gerincét a testéből, tekintete a testes úr cipőjére ragadt.
– Elnézem, Sándor, sok az ellenségem, de az bánt leginkább, ha azok törnek ellenem, akikért élek és munkálkodom a haza üdvéért. Nézze, legyen, ítélni könnyű. Itt és most, én itt maradok, menjen csak ki, vegye át a helyem, ha annyira mindentudónak vagy vátesznek érzi magát, maga biztos megoldja egy csapásra a nemzetünk problémáit! Menjen, induljon, hajrá! – a mély basszusban induló, dörgő hang szinte sikoltozásba csapott át, a frekvenciák váltakozása nemcsak Sándor koponyáját rezegtette meg, hanem mintha a falak is hátradőltek volna ijedtükben. A kefebajszú, kitüntetéseibe öltözött öregúr, a nagypapa portréja sem bírta tovább a falon, teátrálisan a földre hullott. A csörrenésre mindketten összerezzentek. A Miniszterelnök előkapta a noteszét, gyorsan lejegyzett valamit, majd egy éppen lavina alól mentő bernáthegyi eb jóindulatúan és kérdőre vonó szemeivel nézett házigazdájára.
– No, de nyugodjunk le Sándor, mindenki hibázhat. Maradt még abból a jófajta pálinkából?

Maradt. És maradt a vendég is, befészkelte magát a konyhaasztal mögé, és az előbbi haragnak búcsút intve, kedélyesen tolt le egy huzamra két felest. Szétfolyó potroha és Sándor szikár, beesett alakja között az asztal tartotta a távolságot.
– Beszéljünk másként. A nagyobbik lánya… ugye Rebeka? Jogi egyetem, nem kis cél.
– Nem, valóban nem, de Zsanettnek hívják. Nagyon várjuk a felvételi eredményeket. – szólt közbe Sándor megkönnyebbülten, talán mégse tud ez mindent róla.
– Maradjunk a Rebekánál, elintéztem. Ezen a néven vették fel, de nem kell ám hálálkodni annyira! – emelte fel kezét a Miniszterelnök, mintha el kellene hárítania a kézcsókot. Sándor mozdulatlanul ült.
Mindezt egy végtelenül hosszú 30 másodpercig tartó néma csönd követte, s kimerevedett póz. Majd kopogás. Kopp, kopp, kopogás… egyre gyorsuló ütemben, valahonnan az asztal lapja alól. Sándor alig eszmél és dől előre megszédülve, kilehelve egy elnyújtott köszönömöt. Nem tudni, hogy győzhette le az asztalnyi távot, de ajkai megérezték az őt mágnesként vonzó húsos kézfejet.
– Semmiség, semmiség. Maga megérdemli, mindazért, amit eddig tett értünk, és amit adni fog. De előbb együnk valamit erre a jófajta pálinkára!

Már három órája beszél, csak beszél. Ellenségekről, a meg nem értésről, arról, hogy mennyire nehéz teher cipelni az ország bűneit, időnként megszakítva az atlaszi fohásszal, hogy csak átháríthatná mindezeket másra is, csak egy kis időre.
Sándor érzi, hogy neki ekkor jut szerep, és dörmögve mondd egy „dehogy, nincs erre alkalmasabb ember” –t, és tölt egyet–egyet. Mikor lesz már vége, egyáltalán mi a fene történik? – gondolja, de természetesen nem mondja. A megaláztatása óta izzadva gőzölög a tejsav bőre pórusaiból. A félelmének illata egy különös másikkal keveredik, nem tudja hova tenni, erős, mindent átitató szaghullámok ostromolják az orrának jobb sorsra érdemes receptorait a reggeli eltávolítást megúszó száradt takony védműveken túl. Mi lehet ez? – de aztán elszáll a fejéből a kérdés, ahogy visszaül.
– Azért elég szűkös az a konyha… meg a lakás is. Nem gondolkozott még azon, hogy ennél többen hagyjon a gyerekeire? – a panaszáradatot megszakító kérdés hirtelen éri Sándort, így a gyors válasz mellőzi az óvatosságot:
– Könnyű ezt magának mondani, de az én keresetemből ez lehetetlen!
– Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség. – a Miniszterelnök egy pillanatra meg is szakítja a beszélgetést, míg elégedetten mormogva felírja a noteszébe a hirtelen talált mondatot. Majd folytatja: – Sándor, itt az ideje, hogy tegyen végre valamit a jövőért!
– Mit tudnék én tenni? – fakad ki a megszólított, hangján már érződik az hirtelen ébredő türelmetlenség. Újra ugyanazt a dühöt érzi, mint amikor megértő szavak kíséretében kirúgták, máig sem kapva magyarázatot arra, miért. Pontosan 1170 napja.
Behunyja a szemét, elege van. Feláll, és ráüvölt a riadtan néző potrohosra:
– Egyébként meg Zsanett! – És üt. Nem tudja, hogyan került a kezébe egy fagyott ponty, de lesújt vele. Minden csapásnál vér serken. Végtelen elégedettség szállja meg, az ütései alatt szétváló koponyával bukik alá a Miniszterelnök, a volt felesége, a kefebajszú nagypapája, az a taknyosképű HR–es, amikor egyszer csak a vérhabos ponty kicsúszik a kezéből és mirelit halat megszégyenítő heves vergődésbe kezd a konyha retkes padlóján. Ekkor kinyitja a szemét Sándor. Még mindig ott van. A tekintete kegyetlen, a gondolataiba váj. Mintha benne lenne.
– Nézzen a tükörbe fiam! – hallja a felszólítást.
– Nem értem, milyen tükörbe, villan át a gondolat az agyszövedékén, faltól falig átjárva válaszért rimánkodva a neuronok hálózatát, miközben reflexszerűen követi a Miniszterelnök tekintetét, és lassan jobbra fordul. Megdermed. Nem azon, hogy ott áll egy tükör, ami sosem volt, hanem amit benne lát. Önmagát, kétszer. Csak a ravaszul villanó szemek teremtenek kontrasztot a saját elkerekedett látószervével. Mirha, robban be a fejébe a válasz, a lehető legalkalmatlanabb időpontban.
– Sándor, ha látná magát! – hallja a kuncogást.
– Mi ez? Mi történik itt? – emeli fel a hangját, felállva, majd azonnal hátra tántorodik, úgy érzi valami belülről fojtogatja, az életét akarja. Kilép a tükör zónájából, de már ez sem segít, a fájdalom erősödik. A képben csak a Miniszterelnök marad, önmagával szemezve, miközben tompa dulakodás hangjai hallatszanak, csörömpölés, zárásul egy vér spricc festi be az üveg felületét.

Majd néma csend. A Miniszterelnök feltápászkodik, és ahogy kilép a tükör uralta térből, visszanyeri eredeti formáját. Megvetve rúgja odébb a Sándor kifacsarodott teste mellett még mindig vergődő pontyot. A sötét előszobából nyíló ajtó magától feltárul, s ő kilép a fénybe, fürgén, magabiztosan, mintha újjászületne, pedig csak egy újabb lélek könnyített a terhein.
– „A nép lelke és az Úr ereje vezet a győzelemre!” – mondja a faarccal kocsiajtót nyitó testőrének, aki csak ennyit mond: – Volt már jobb is, Miniszterelnök Úr. Erre némi csalódottsággal az arcán ül be az autó hátsó ülésére, de azért feljegyzi ezt a szólást is a noteszébe.