Tonnányi korrodált szerelem

A szimbólumokat imádjuk, sőt, kapaszkodunk beléjük, hátha visszahatnak a valóságra, vagyis az általunk beleképzelt jelentés tartja életben a jelzettet. A legősibb mágia ez, és rítusai egyben a leghaszontalanabbak is, az újévi lencsezabálástól a lakatként rögzített érzelmekig. Jön azonban a válasz, hogy a hagyományok azért mégiscsak jó dolgok, a hit tesz emberré, nem a tett és tenni akarás. Emellett lehet rá építeni üzletet, működik mint turisztikai attrakció is, amíg a több tonnányi lakat súlya már nem veszélyezteti a hidakat, korlátokat, mint történt az Párizsban, ahol a 45 ezer kilónyi vas majd összeroppantotta a Pont des Arts hidat.

A szokás eredetének egy százéves szerb melodrámát tartanak, Nadja és Relja gyors lefolyású szerelmét. A katonatiszt gyorsan elfelejtette a Vrnjačka Banja városka egy hídjánál tett örökre szóló ígéretét, ahogy akklimatizálódott új görögországi állomáshelyén, a hátrahagyott leányzó szívszakadása pedig arra késztette az egymásba zúgó honfitársait, hogy a könnyelműen meghozott elkötelezettségeiket ezentúl lakattal is megerősítsék a híd korlátján. Magyarországon először Pécsen jelent meg a szokás, magam is ott találkoztam vele először, mára meg egy valamire való városnak már illik felmutatni egy-egy ilyen lakat acceptor helyszínt. Természetesen, mint minden kialakuló tradíciónak, ennek is feltűntek a harcos ellenzői, akik a régi, legalább ennyire értelmetlen hagyományaik védelmében hirdetnek háborút az új ellen, de ez is csak egy szokása az emberi viselkedésnek.

Szóval lakatolunk, bízunk, felejtünk… De vajon hányan settenkednek vissza egy idő után, hogy a titokban megőrzött kulccsal levegyék magukról a kötést?