Borjúnyi bivaly

Házi bivaly (Bubalus bubalis)

Eltűntek a tájból, mint a véget nem érő mocsárvilág, ma már egzotikus ritkaságnak hatnak a bivalyok. Pedig ősi állat, különösen az áradások áztatta, lápokkal, folyóágakkal kuszált vidékünkön érezte elemében magát. Szívós, erős marhák, de nem cipelnek akkora tőgyet, mint egy jóravaló tehén, a brutális szarvai is felettébb keltik a félelmet. Valóban apokaliptikus élmény lehet szemben állni egy felhergelt bivalycsordával, amely feszültség levezető csoportterápiaként kívánja módszeresen kitaposni együttes erővel a belünket, ahogy Sír Kánnal is így végeztek Kipling erkölcsi tanmeséjében. Másrészről még mindig él bennem egy mozzanat a gyerekkoromból, mikor a sokat látott és sokat betegeskedő Ladánk ékszíj-szakadást szenvedve megragadt egy kis török falu határában valahol Trákia közepén. Míg a helyi férfiközösség összegyűlt megmenteni a magyar testvéreket, mármint a családunkat, én elnézegettem egy nagy bivalycsordát, amelyet egy cingár, velem egykorúan tíz év körüli kölyök dirigált. Olyan látványosan, hogy egyből felvettem a kedvenc állataim listájára ezeket a kérődzőket. Mikor a Mórahalom határában békésen legelésző bivalycsordát fotóztam, ez az emlék elevenedett fel bennem, de alapból hogy is gondolhatnék bármi averzióra, mikor a csorda apraja is előmerészkedik, és borjú tekintettel figyeli a kattintásaimat?