Hopp!

Borjófóka (Phoca vitulina)

Egy kis nekirugaszkodással vetődés a partra a félsziget nyelénél, a vizes felszínen csúszva – pusztán a lendület erejéből – közelít a túloldal, közben pillantás a jel forrására, amely rövidesen a szájba repülő hering kibocsátója is lesz. Csak egy ezerszer elismételt gyakorlat ez, rutinból megy, jobbról balra, balról jobbra… De miért is? Miért nem lehet csak a vízbe borítani azt a vödörnyi halat, oszt jó napot? Ha már jólét van, minek küzdeni azért a falatért? Mindig veszélyes emberi párhuzamot hozni példaként, de ha nem felejtjük el, hogy alapból mi sem működünk másként, mint a többi sejtösszetétel, akkor megengedett. És az ember is stimulálja magát, kell mindig, ami hullámokat kelt az érzelmi állóvízunk mozdulatlanná unalmasodott felszínén. Igaz, valakinél ez a stimuláció megakad a telefonjának nyomkodásában, szappanoperák sablonosan kanyargós történeteinek követésében, vagy éppen trollkodásban valamelyik közösségi oldalon, de azért sokan vannak olyanok is, akik például úgy futnak, hogy nem is kergetik őket, vagy úgy dolgoznak egy amúgy haszontalan játékban, mintha fizetésért tennénk. A flow-élmény jutalmául nem csak a mi, emberi agyunk örömközpontjai gerjednek, ugyanezt éli át a többi állat is. Vagyis játszunk, nem közvetlenül a túlélésért, de azt szolgálva. Hopp!