Sport elefánt módra

Már közhelyszámba megy az elefántok eszességének és erejének dicsérete, amit azonban tapasztalni mindig sokkal hatásosabb, mint leírni. Persze, akármennyire is intelligensek, összességében őket is csak a hormonok vezérlik, de valljuk be, a magát nagyképűen értelmesnek meghatározó ember sincs ezzel másképpen. A bikákban a tesztoszteron tenger hullámzik, amelyből fakadó állandó késztetéseket csak le kell vezetni valahogy, vagy Lorenz modelljénél maradva, időnként lehúzni a wc-t. Természetben ott van erre végtelen számú jobb sorsra érdemes, szilánkra hasogatható fa vagy menetrend szerint közlekedő autóbusz, de fel lehet keresni egy falut is némi piáért. Állatkertben viszont idővel kifogynak a játékok, mármint azok a berendezések, amelyeket buzerálni lehet, idegeire menve az embereknek, akiknek cserélnie és javítania kell ezeket, míg azok teljesen elefántbiztossá nem válnak.

Szerencsére van megoldás, amelyet a következő rettenetes állatkerti terminus technicus jelöl: környezetgazdagítás. Vagyis, játékokat kell biztosítani az ormányosoknak, amivel jól el tudnak szórakozni, akár órákig is. Az egyik ilyen bevált eszköz az abroncsokból szerkesztett labda, amelyet lánccal rögzítenek. A lánc révén még nagyobb erőkifejtésre van szükség, vagyis még sportosabb a játék, emellett megakadályozza, hogy a felpörgött elefánt az őket leesett állal bámuló közönség közé vágja a labdát. Amikor a szegedi elefántok először vették kezelésbe a labdát, persze, a megfelelő csípéssorrendet betartva, mert a főnök a játékban is főnök, akkor a nap végére szinte mozdulni sem tudtak, úgy elfáradtak. De hát ez volt a cél…