Szörnnyel szemben

Gila vagy viperagyík (Heloderma suspectum)

Nevenincs westernfilm, fehérkalapos főhős lovagol a kaktuszokkal dúsított műtáj alatt, majd hirtelen felágaskodik a négylábú, levetve a hátáról a kétlábút, majd a kamera ráközelít a rémségre, amely száját széttárva sziszeg úgy, mintha valami pokolmélységű lyukból kipattant ördögfattya lenne. Túltéve magamon azon a kérdésen, hogy lehet nyitott szájjal sziszegni, az állatok iránt elszánt érdeklődést mutató gyermekkori énemet inkább a kíváncsiság hajtotta, mint az aggodalom a veszélybe került hősember iránt, vajon mi lehet ez a fene állat, amely még egy jófiú kovbojt is képes földre teremteni? Ez nem volt más, mint a halálosan mérges viperagyík, vagy később megtudtam az egzotikusabb nevét: a gila.

A kígyók mérgesek, csak a siklók nem, a gyíkok aztán végképpen nem, mert azoknak van lábuk – nagyjából ennyiből áll egy átlag választópolgár ismerete a csúszómászókról, aggodalmat ébresztve aziránt, hogy vajon milyen háttérismeretek irányíthatják ikszet hagyó kezüket ama döntésük során, amely elvileg a jövőmet is meghatározza. De ahogy a sikló is kígyó, sőt, halálos is, úgy van mérges harapású gyík is, kettő bizonyosan: két viperagyíkfaj. Lehet, hogy a komodói varánusznak is van mérge, bár a végeredmény szempontjából mindegy, hogy vérmérgezés vagy méreg dönt le a lábunkról, miután megcsócsál egy ilyen sárkánygyík. A gilának kifejezetten rossz a híre a helyiek körében, olyannyira, hogy a távolban ölés képességével is felruházzák – ez persze hülyeség. A harapása a beszámolók szerint valóban fájdalmas, már ömmagában is, mert durván nagy és hegyes fogai vannak. Az alsó állkapcsában lévő mirigyekből kifolyó neurotoxin pedig sokoldalúan rombolhat a szervezetünkben, ha elegendő jut át (ezért is a szájzáras harapás). Fájdalmas, de nem végzetes a mérge, egészséges embert még nem iktatott ki véglegesen, és ha hozzátesszük, hogy csak védekezésből harap, rejtőzködő és nem agresszív természetű, az angol Gila monster elnevezést inkább költői túlzásnak értékelhetjük.