Nnedi Okorafor: A halálmegvető

1994. Egy kis afrikai ország, Ruanda hutu lakosai a rádió kedélyes csótányozó felszólítására felkerekedtek, hogy ásót, kapát, pontosabban macsétát ragadjanak, és nekiálljanak kiirtani tuszi polgártársaikat. És olyan buzgalommal tették, hogy 100 nap alatt kábé egy millió ember halt meg. Ez Afrika. Okorafor regénye pedig Afrikáról szól. Törzsi háborúról, bosszúról, erőszakról, kirekesztésről, gyűlöletről, mágiáról és babonákról. Bár egy meghatározatlanul maradt jövőben játszódik a történet, amelyről csak sejteni lehet a posztapokaliptikus szituációt, mindez akármikor játszódhatna, a múltban éppúgy, mint a jelen modernizmusában túlélő afrikai középkorban. A regény legerősebb vonala ennek az Afrikának a bemutatása, emellett elnézhető az elképzelt jövő hanyag és némileg következetlen felépítése. Például mivel működnek a régi múltból fennmaradt ósdi számítógépek és más elektromos kütyük? Talán „zsuzsuval”? Ellenben szintén erős szál a varázslónő lelki fejlődésének ábrázolása, ahogy tinédzserből felnőtté, sőt a kegyetlenségtől sem visszariadó profétává érik. Annál idegesítőbb viszont a segítőinek tini szappanoperába illő szerelmi civódásainak, pontosabban a „ki kivel dug” kérdéskör túlbeágyazottsága a történetbe.

A regény erénye, hogy nem vág a fejünkhöz közhelyeket, könnyen fogyasztható igazságokat, és nem kíméli se a mellék-, se a főszereplőket, a csúnya végzet majd mindenkit kegyetlenül kinyuvaszt, aki rossz helyen áll. A keresztény szimbolika is jól tetten érhető, de szerencsére van annyi csavarás az áldozat- és feltámadástörténetben, hogy ne legyen szájbarágós és közhelyes. A történet mitológiája autentikus, jól felépített és brutális. Viszont aki egy fekete Harry Potter történetre számít, az mélységesen csalódni fog, ez nem fantasy…

Értékelés: 4