Dame de la Brassempouy

Apró, pár centiméteres szobrocska, mamut csontjából kifaragva. Lehet vagy 25 ezer éves. Az egyik első, ha nem a legelső arcábrázolás, amely a dél-franciaországi Brassempouy melletti barlangból került elő még 1892-ben. Nem véletlen, hogy nagyon megörültem, mikor egy Párizshoz közeli múzeumban megláttam (Musée d’Archeologie Nationale – Saint-Germain-en-Laye). Utólag olvastam, hogy mekkora szerencsém is volt, mert nem állítják ki folyamatosan, félve a rongálódástól.

Nem az elsőbbsége azonban a legkülönlegesebb, hanem az a részletesség és gondosság, ahogy kifaragták. Bár meg volt hozzá a képességük és technikájuk, hogy realisztikusan ábrázolják az emberi arcot az ősi emberek, valami miatt nem tették, még évezredekig… A női ábrázolások a termékenységi jellegek túlhangsúlyozására törekedtek, széles csípővel, hatalmas csecsekkel, viszont arc nélkül. Talán tabu volt, ahogy a technikai civilizáció áldásaiból nem részesült bennszülöttek is pánikba estek, mikor elsőként akarták őket lefesteni vagy lefotózni őket a hozzájuk tévedt utazók, ezáltal foglyul ejtve lelkület. Vagy a női princípiumokat kidomborító ábrázolásaik istennői mivoltát akarták ezzel az absztrakcióval hangsúlyozni.

A mi hölgyünk arcvonásait azonban megőrizte az alkotó. Bármennyire is realisztikusnak tűnik, alapvetően idealizált az arca, finom arcvonásokkal, hatalmas szemekkel, mintha egy kőkori mangalány lenne. Mintha az alkotója nem véletlenül választotta volna az egyik legnemesebb alapanyagot, így sokkal személyesebbnek tűnik a mű a rítusokhoz tucatszámra előállított kultikus tárgyakhoz képest. Az alkotó érzelmei érződnek rajta, és ezzel a szobornak lelket is adott. Talán egy őskori szerelem emléke lenne, amelyből származó géneket máig hordozzuk magunkban?