Lajhármakik – mérges cukiságok

Az emberi ösztönök egyike, hogy a gyermeki vonások egy földönkívüli kutató számára első látásra biztosan nehezen értelmezhető viselkedéssort váltanak ki még kellően ivarérett egyedeinkből is, amely a gügyögéstől a taperolásig terjed. Ezért találjuk aranyosnak a kölyökállatokat, sőt, egyeseknél a kifejlett egyedeket is. Előrenéző, hatalmas szemek, kerek arc, puha, plüss-szerű bunda – és már lágyul is a szívünk menthetetlenül. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen érzelmi védelemmel megáldott állatfajt nem érhet baj, és jobban megérint minket a sorsuk, többet teszünk a védelméért. Hát kérem, az a rideg valóság, hogy ez nincs így, az ember mindezek ellenére könnyedén bunkózza le a legcukibb bébifókát is, vagy teszi nyomorulttá bármely aranyosnak jegyzett állat életét a kitüntetett figyelmével. Ilyesfajta áldozataink a lajhármakik is, amelyeket élő plüssállatnak fognak és árusítanak az ázsiai piacokon, de nem elhanyagolható veszély az sem, hogy gyógyszerként fogyasztják különböző testrészeiket, a komplex emberi butaság végső állomásaként.

Az, hogy az „éji majmok”, vagyis a Nycticebusok nemzetségébe pontosan hány faj tartozik, még vita tárgya a taxonómusok körében. Ezen mondjuk nem érdemes meglepődni, mert a rendszertanászok örökké vitatkoznak, a vérükben van. Mindenesetre a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) 5 fajt különböztet meg: a Szunda-szigeti lajhármakit (Nycticebus coucang), a jávai lajhármakit (Nycticebus javanicus), a borneói lajhármakit (Nycticebus menagensis), a bengáli lajhármakit (Nycticebus bengalensis) és a törpe lajhármakit (Nycticebus pygmaeus). A fentiek közül a jávai lajhármaki az, amelyik súlyosan veszélyeztetett, míg a többiek sebezhetőek a szövetség Vörös Listája alapján.

A lajhármakik a félmajmok közé tartoznak, amely kábé olyan nem létező kategória valójában, mint az emberszabásúaké, de ezért használjuk. Ha pontosabban akarjuk meghatározni, az orrtükrösök (Strepsirrhini) alrendjébe sorolhatóak. Bár, aki csak érintőlegesen ismeri az állatvilágot, az kapásból vágja rá, hogy ha maki, akkor Madagaszkár! Pedig nem csak ott élnek félmajmok, bocsánat, orrtükrösök. A lajhármakik szűkebb rokonsága Afrikában és Délkelet-Ázsia trópusi erdeiben honos főemlősökből áll, amelyek valamennyien éjszakai életmódot folytatva a lombkoronaszintet lakják. Az apró termetű, de hatalmas ugrásokkal közlekedő afrikai galágókkal szemben a lajhármakik lassan mászva mozognak az ágak között, és ezzel magyarázattal is szolgáltam a nevüket illetően. Nem túl méretesek, a közülük legnagyobb bengáli lajhármaki is csak 2 kg súlyú, a többi faj ennél kisebb, a tömegük a 0,26-0,7 kg között mozog. Az éjszakai életmódhoz való alkalmazkodásukat nemcsak hatalmas szemeik, hanem az azokban megtalálható fényvisszaverő réteg (tapetum lucidum) is segíti, amely oly kísértetiessé teszi őket az esti megvilágításban. Bármennyire is kitűnő az éjszakai látásuk, nagy segítség számukra a jó szaglás a tájékozódásban, így az is messze jobb, mint a kevés kivételtől eltekintve nappali életmódot folytató valódi majmoké.

Nemcsak lassú mozgásukban emlékeztetnek a lajhárokra. Az anyagcseréjük hozzájuk hasonlóan jóval lassabb, mint a hasonló méretű emlősöké, ami lehetővé teszi, hogy mérgező növényeket is fogyasszon. A táplálékának ugyanis döntő része növényi eredetű, gyümölcsök, virágok, nektár és fák nedve, de elkap kisebb gerinceseket és rovarokat, pókokat is.

És most jön a meglepetés! Ugyanis nemcsak az nem várjuk el egy emlősfajtól, hogy mérges legyen a harapása, de hogy ezt a kémiai hadviselést egy főemlős társunk teszi, az mégiscsak elképesztő. Igen, ez nem elírás, a lajhármakik valóban rendelkeznek méreggel. A könyökhajlatuk közelében található mirigyek váladékában lévő kémiai anyagokat a nyálukkal aktiválják, és az így nyert mérget juttatják harapással az áldozatuk testébe vagy a fejük tetején szétkenve mérgezik meg támadójukat. Ugyanis fenyegetés esetén a lajhármakik a mellső végtagjaikat a fejükön összekulcsolják, ekkor úgy tűnnek, mintha kegyelemért könyörögnének vagy imádkoznának. Ezt a mozdulatot rendesen félre is értik az ottaniak. Pedig természetesen nem ezért teszi, mert ahogy az lenni szokott, az állati viselkedést nem emberi gesztusok alapján lehet megfejteni. A lajhármakik ekkor nem buddhista szellemben kegyeskednek könyörögni a lélekvándorlás halasztásáért, hanem ekkor aktiválják a mérgüket és kenik szét a fejükön. A méreg a kisebb állatokat végzetes, és bár alapvetően nem veszélyes emberre, anafilaxiás sokkot okozva végzetes lehet egyes esetekben. Egyszer volt alkalmam találkozni eme veszéllyel, egy, az állatkertben dolgozó munkatársnő révén, aki hosszú és sebzési tapasztalatoktól hemzsegő pályafutása legemlékezetesebb harapását szenvedte el az aranyos kisállattól. A mérgezés egyértelmű tünetei hamar megjelentek, a rosszulléttől a seb okozta erős fájdalomérzetig, majd rohanásig a baleseti ügyeletre. A lajhármakik arcmintázata és testtartása veszély esetén feltűnően emlékeztet a fenyegető kobrákéra, amely valóban szembetűnő, de az az elmélet, hogy a méreganyaga is egyfajta túl jól sikerült mimikri eredménye a közös evolúciójuk során, finoman szólva még nem áll biztos lábon.

A három európai állatkertekben is megtekinthető fajuk: a Szunda-szigeti lajhármaki, a bengáli lajhármaki és a törpe lajhármaki. Az állatkertek nemzetközi adatbázisa szerint (ZIMS), az elsőből fajnak 12 (hozzánk legközelebb Prágában), a bengálinak szintén 12 (Ausburgban legközelebb), míg a leggyakoribb törpe lajhármakinak 84 egyede él európai állatkertben (2020-ban). Magyarországon a szegedi és jászberényi állatkertekben találkozhatunk vele jelenleg. A fotókon a törpe lajhármaki látható.

A Szunda-szigeti lajhármaki Malajziától Szumátráig, illetve a környező szigeteken terjedt el. A bengáli lajhármaki Északkelet-Indiától Vietnámig és Dél-Kínáig elterjedt, a törpe lajhármaki Vietnamban, Laoszban, Kelet-Kambodzsában, valamint Kína Vietnammal határos területén honos. Valamennyien erdei állatok, a sűrű lombkoronában, illetve a bambuszerdőben mozognak és pihennek. Bár nappali nullához közelítő sebességük alapján ezt nem feltételeznénk, este kifejezetten fel tudnak gyorsulni, ahogy ezt személyesen is tapasztaltam belesve hozzájuk egy-egy éjszakai rendezvényünk után. Nappal viszont rejtőznek, néha igen furcsán. Valamely oknál fogva úgy vélik, ha a fejüket bedugják egy bambuszcsőbe, akkor már nem lesznek láthatóak. Egy rendes református bestiárium író biztos előhúzna egy tanulságot eme viselkedésre, a gyarló emberről és a bűnei meddő palástolásáról Isten mindent látó szeme előtt, de inkább megkímélem ettől az olvasót.

1-2 évente szaporodnak, a fent említett bűnöknek megfelelően a nőstények több hímmel, a hímek több nősténnyel is párzanak. 6-7 hónap múlva születik meg egy, ritkán kettő kölyök (a törpe lajhármakiknál gyakrabban fordulnak elő ikrek). Az utódok nevelésének feladata egyedül az anyára hárul, amely nagyon gondos szülőként 6 hónap után választja le a kölykét vagy kölykeit. A fiatalok 1,5-2 évesen vállnak ivaréretté, a törpe lajhármaki nőstények viszont már 9 hónaposan. Állatkertekben akár 20 évig is élhetnek.

A lajhármakik tehát nem is olyan védtelenek, mint gondolnánk a bájos kinézetük alapján. Viszont ez mit sem ér az ember jelenlétében. Az élőhelyének pusztulása mellett náluk két ostoba emberi viselkedés jelenti a legfőbb veszélyt: babona és az aranyos állatok birtokolni vágyása. Ugyanis nagy számban fogják be őket egyrészt azért, mert húsát gyógyító hatásúnak gondolják, és érdekes ellentmondás, hogy azért is, mert nagyon népszerűek házi kedvencként, egyfajta lélegző plüssállatként otthon tartva. Sajnos, rejtett életmódja miatt nem tudjuk, hány lajhármaki él még vadon, de a piacokon talált állatok csökkenő száma alapján becsülhető, hogy rohamosan fogy a létszámuk – sajnos nem a kereslet csökken irántuk.

(A cikk – kissé máshogy persze – az Állatvilág magazinban is megjelent, tessék megvenni az újságot!)