Sors

„Az emberi élet menetének intézője (istenség), vagy az emberi élet összefoglaló képe (jó vagy rossz sors). A modern drámairodalom inkább csak életképeket ad, a sorsot csak a cselekedet társadalmi következményének nézi és inkább hajlandó a sorsban véletlenséget nézni. Az antik felfogás nagyon ragaszkodott a sors isteni, törhetetlen, vashatalmához és néha még oda is tévedt, hogy a sors által az egyéni szabad akaratot is megsemmisítve látta. Ezt a zsarnoki sorsot fatum (l. o.) szó alatt ismerjük. A német irodalomban e század első negyedében egy fajtája a dramatikusoknak támadt, kik ezt az antik túlhajtást utánozták és a rémség sorsdrámát (Schicksalsdrama) megújították. Közép úton jár Schiller, ki Wallensteinjában azt hirdeti, hogy minden ember a saját sorsának kovácsa, hogy «keblünkben tündökölnek sorsunk csillagai». A sors metafizikai értelme tehát nagyon elgyengült, elmosódott a mai irodalomban, annál élénkebben kapaszkodunk még ma is ahhoz, hogy a dráma az emberi sorsot, mint a jólét és nyomor közt való váltakozást és hányódást fesse. Ebben az irányban Ibsen, Voss és sokan fölelevenítették a szini irodalom már megmerevedett sablonjait és figuráit. L. még Nemezis.”

Forrás: Pallas Nagylexikon