Brexit: The Uncivil War

„A legjobb propaganda az, amely láthatatlanul működik, és áthatja az egész életet anélkül, hogy a nyilvánosságban tudatosulnának a propagandista szándékai.” (Goebbels, 1933)

Csak algoritmusok vannak. A politikusok 90%-a idióta. A népet ugyan nem minősíti a film, de ha a politikusokat maguk közül választják, sok jóra ne számítsunk. Az biztos, hogy nem az eszére hallgat az istenadta. „A demokrácia a csőcselék uralma.” Oké Platón, de hol vannak a bölcsek? Nem irányítanak, hanem manipulálnak, jól odabasznak egyet a regnáló hatalomnak, aztán hányingerrel küszködve lépnek tovább, hátrahagyva a társadalmi romhalmazt, amit előidéztek. Mint Dominic Cummings, a Brexit film kulcsfigurája, akinek egyetlen motivációja megmutatni az elkényelmesedett politikai elitnek, hogy mennyire elszállt felettük az idő. Azonban ezzel újabb szörnyetegeket teremt, amelybe nem csak a Brexitet lehet belehelyettesíteni, hanem Trumptól kezdve Bolsonaroig korunk minden demokrácia torzszülte oligarcháját. Az agytrösztök végső moralizálása pedig szart sem ér az általuk végzett rombolás után.

A film amúgy tökéletes, szinte minden tekintetben. Nem azt mutatja be, hogy mi vezetett az adott helyzetig, hanem a politikai rendszerek és az emberek működésével szembesülhetünk. Két meghatározó kulcsjelenete, mikor a választókörzetében magát vadidegen tájon érző, elvben populista képviselővel felkeresnek egy munkanélküli-munkás családot a kampány során, és mikor a tesztcsoport egyik tagja kifakad a racionális érvelések súlya alatt, hogy mi az, hogy az ő élete már nem ér annyit, és már egyszer már meg akarja mutatni, hogy hahó, én is vagyok, kapjátok be! Zsigerből.

A hazugságok, a csúsztatások, az emberi félelmekre való rágyűrés minden propaganda velejárója már évezredek óta, ez része a közösségi történetnek, a társadalmak, vallások kötőanyagának. Ami új, az a döbbenetes hatékonyság, ahogy a Facebook-korban mindez most célzottan működik a közösségi hálókon keresztül. A jelenkor hatalma az adatokon alapul, a mi adatainkon, amelyet magunk szolgáltatunk, és amelyek alapján nem csak a világképünket számolják ki az algoritmusok, hanem még azt is, hogy meddig fog tartani a kapcsolatunk. Vajon ebben a szép új világban a „like” a mi szómánk?

Visszatérve a filmhez, nagy erénye, hogy már ilyen korán volt bátorsága ehhez a témához nyúlni, hiszen annak frissessége még hátrány is lehetett volna. De nem az lett, James Graham forgatókönyvében a szereplők briliánsak a politikai bohócoktól (közülük az egyik miniszterelnökségig vitte, ami szintén korjelenség) kezdve a lelketlen technokratákig. A fricskát a zeneválasztás is erősíti, Benedict Cumberbatch pedig hibátlanul hozza a kártékony zseni figuráját. A film további erénye, hogy nem hoz ítéletet a Brexitről, csak magáról a népszavazásról jelenteti ki a főhőssel, hogy úgy ahogy van, egy óriási baklövés, hiszen bináris döntésre kényszerítette az embereket egy ennél jóval összetettebb kérdésben. De hát tudjuk, ez is ott van a politika eszköztárában…

Értékelés: 5