Me And That Man: New Man, New Songs, Same Shit

Mikor megkérdezik tőlem, hogy melyik az a zene, amely leginkább menekülésre késztet, a jódli és a magyar mulatós mellett rendre megemlítem a countryt is. Nem mintha annyira ismerném, kissé szégyellem is magam amiatt, hogy klisék alapján hoztam egy szintbe az alsóproletár dínom-dánomokkal. Mert ugye ott van Johnny Cash, Bob Dylan… És persze az európaiak. Jó, nem a Rednexre és hasonló, az europop mocsárszagával átitatott bűncselekményekre gondolok, vagy éppen a 100 folk celsius mesecountryjára. Hanem arra, amit például ez az elvetemült Nergal, pontosabban Adam Darski művel. Szóval, a Behemoth frontembere két deathmetálos kereszténygyalázás közben most már jó szokásává tette, hogy megereszt egy-egy countrylemezt. Olyanokat, amelyek úgy viszonyulnak az államokbeli original countryhoz, mint az olasz spagetti westernek a John Wayne-féle műeposzokhoz. Vagyis jóval dögösebbek azoknál. A spagetti western vonalat amúgy végig érzem az albumon, amely a legvégén igencsak szigorúvá váló Confessionsban csúcsosodik ki. És persze Nergal kedvenc témái is megjelennek, a kedélyes templomgyújtogatást is beleértve, de akkor csodálkoztam volna, ha blaszfémia nélkül maradt volna az album. Szóval, összességében kellemes egy country, blues és rock egyveleget dobtak össze a lengyelek, jó vendégzenészekkel. A világot nem váltja meg, de sör mellé kiváló!