-
Camargue vadlovai
Messze nem vagyok lóbolond, bármennyire is lovasnemzet lennénk, nálam valahogy a csekély gyalogos sváb vér túldominálta a pusztán vágtázó magyarét, vagy pusztán a heterózishatás révén cserélődött fel a preferenciám négy patáról két kerékre. Viszont a nemes mének helyett a vadlovak mindig is megragadták a fantáziámat, az Akhal-Teke kecsességét felülmúlja nálam a Przsevalszkij-lovak erőteljessége és szilajsága. Izgalmas a musztángok története is, ahogy újra birtokba vették azt a kontinenst, ahonnan a lófélék ősei származnak. Kevesen tudják, hogy Európának is megvannak a maga musztángjai, ők a dél-franciaországi Camargue mocsaras területein élő vadlovak. Miután a természetes, nem az emberi szelekció alakította őket – hasonlóan más háziállatokhoz – a vad forma itt is jóval intelligensebb…
Ezeket is érdemes megnézni
Fejedelmi arcél
Minden kezdet nehéz, de ha túl nagy békát nyelünk, a vége se lesz happy end
Én, jelentem, dolgoztam!
-
Veronai éjszaka
Csak mert Lándzsarázó, vagy ki tudja, valójában kicsoda – ez örök irodalmi rejtély – Veronát tette meg egy éretlen szerelmespár melodrámájának színteréül a messzi Angliából, a szerelmesek városaként került az észak-olaszországi település a turizmus közhelytérképére. Szerencsére azonban Verona elsősorban nem erről szól, hanem felidézi Itália középkori fénykorát. Így a történelmi belváros erkélyek nélkül is bőven sok látnivalóval szolgál. Dante világát láttam magam előtt az éjszaka modern fényeivel kidekorálva, a szitáló eső áztatta macskaköveken sétálva. Kihagyhatatlan, no, ha arrafelé viszi az embert a sorsa… Oszd meg, ha tetszett!
-
Veszedelmes lábak
Sisakos kazuár (Casuarius casuarius) Igazi tollas terminátorok, amelyekkel nem egy főnyeremény szembe találkozni egy ausztráliai erdei túra során. Nemcsak a fotón látható veszedelmes, hasfelmetsző fegyverzettel látta el a természet, hanem harcias mentalitással is, kettő együtt pedig éppen elég veszedelmet hordoz még egy amúgy békés növényevő esetében is. Persze, nem szabad átesni a paripa túlsó felére, állatfajokat nem ildomos se jó, se rossz tulajdonságokkal felruházni, így nincs értelme gonosz kazuárokról sem beszélni. Mert amúgy nem is azok, egyszerűen csak elkergetik a veszedelmes betolakodókat. És valljuk be, az ember a legkártékonyabb betolakodó egy őserdőben, ellenünk minden eszköz megengedett! Oszd meg, ha tetszett!
Ezeket is érdemes megnézni
Szieszta
Dekkán vörös kutyái
Daruminta az égen, avagy egy elrontott fotó szépsége
-
Kaktusz virága
Pompás sünkaktusz (Echinopsis oxygona) Nem vagyok nagy virágbolond, mindig is kellő megnemértéssel figyeltem nőnemű őseim rajongását a virágok különböző fajtái iránt. Jó-jó, szépek, de sem nem mozognak, sem nem nyávognak, csak némán ülnek a cserepükben. Talán a kaktuszok a kivételek, ők már jóval izgalmasabbak a tüskés pozsgás mivoltukban, és ráadásul micsoda ellentét virágzik ki, mikor a veszélyes tűpárnából gyönyörű szirmok törnek elő! Erre talán még én is büszke lennék… Oszd meg, ha tetszett!
-
Farkas fókuszban
Szürke farkas (Canis lupus) Különös a viszonyunk a farkashoz, főleg, ha a többi velünk élő ragadozóhoz hasonlítjuk össze. A történeteinkben a róka ravasz, a medve maci, a farkas buta és gonosz. Annak ellenére, hogy az első háziállatunk, a legnagyobb állati barátunk is az ő vére, és annak ellenére is, hogy évezredekig szinte együtt élt az emberrel. Olyannyira, hogy az ember és állat összemosódásának képzete is leginkább hozzá kötődik, a farkas-ember átalakulásos sztorikkal máig borzongatják a gyerekeket a nagyanyót színlelő, Piroskát szívató ordastól a hollywoodi farkasemberekig, csak hogy szépeket álmodjanak a csemetéink. Aztán jött Lorenz, és rájöttünk, hogy a farkastörvények nem is olyan kegyetlenek, így megtanultuk tisztelni is ezeket az amúgy…
-
Niall Ferguson: A tér és a torony
Kedvelem Ferguson könyveit, mert amellett, hogy a klasszikus történetírás jegyében ír, nem kötik a dogmák, és keményen leszámol le a közhelyszerűen, az iskolai tananyagokban és délibábos misztikusok kreálmányaiban egyaránt továbbélő tévhitekkel. Tőle ugyan nem Jared Diamond, vagy éppen most divatossá vált (amúgy abszolút nem érdemtelenül) Yuval Noah Harari szintézisét kapjuk az élet és bölcsészettudományoknak, így is elég széles látókörű, viszont elkerüli a mindentudás csapdáját. Most is tulajdonképpen a jól ismert történeteket veszi elő, de egy olyan aspektusból, amely újszerűen a hálózatok és a hierarchia kapcsolata, sőt, harca alapján magyarázza őket. Siena, a középkor demokratikus Itáliai városállamának Piazza del Campo tere a hálózatot, és az a fölé magasodó Torre del Mangia…
Ezeket is érdemes megnézni
Jon Ronson: A pszichopatateszt
Nnedi Okorafor: A halálmegvető
E. M. Nathanson: A piszkos tizenkettő
-
Örömúszás
Európai vidra (Lutra lutra lutra) Az nem meglepő, hogy akinek a víz nem természetes közege, az nagyon tudja élvezni, ha uralni tudja azt. Elég csak magamra gondolnom, mikor benne találom magam egy tengernyi folyadékban, és fel-le merülgetek, mint egy kótyagos Hany Istók. Úgy látszik, ezt az élvezetet egy olyan a lény is átélheti, amelynek amúgy nem sok különlegességet kellene jelentenie a vizes közegnek. Ha azonban ez a lény az egyik legjátékosabb állat a Föld kerekén, akkor végképp nincs min csodálkozni. Hosszasan elnéztem én is a vidra játékát az üvegfalú medencében, majd persze fotókon is megpróbáltam megörökíteni azt, több-kevesebb sikerrel. Mert nagyon gyorsan úszott őkelme, a vastag üveg mögött automata fókusszal…
-
Nagyon hagymás, szaftos és marha
Őszintén szólva, nem tudom, mi ennek az éteknek a neve, mi csak hagymás rostélyosnak nevezzük a családban, bár ez nagyon pongyola meghatározás, mert, ahogy utánanéztem, teljesen máshogy néznek az ezen a néven futó ételek. Legyen bármi is a neve, nagyon szeretem gyerekkorom óta, időnként a régi emlékeknek áldozva el is készítem. Nem túl bonyolult, csak idő kell hozzá, és persze sok hagyma… Mert ahhoz, hogy ízes és bőven szaftos legyen, kell bele jó pár vöröshagyma. De egy receptet nem ajánlatos in medias res indítani, így kezdem azzal, hogy vegyünk marhahúst, rostélyos lenne az ideális, vagy amit kapni lehet, hiszen jó akár nyakból és combból is, ne legyünk már akkora gourmandok!…
Ezeket is érdemes megnézni
Pörkölt
Sütőben sült bundás kenyér juhtúróval
Parizerkrémmel töltött kifli
-
Vért szív, repül, denevér, de nem szúnyog, mi az?
Rőt vérszopó denevér (Desmodus rotundus) Ritkán, de előfordul, hogy a babona rátrafál a valóságra. Nem hiszem, hogy a Balkán mélyén bárki is hallott volna olyan denevérekről egy még fel nem fedezett új világból, amelyek vérszopó körútra indulnak éjszakánként. Ennek ellenére denevér alakot bőszen vettek fel az idevalósi vámpírok a több ezer éves hiedelmekben. Jó, nem nehéz beleképzelni a túlvilági eredetet a barlangokból előreppenő bőrszárnyúakba. A vér már régóta egyrészt étkezési tabu, másrészt az életet jelképezi, így a legmegfelelőbb táplálék a halottak számára. Csak össze kell kötni a vérszívást az éjszakai lényeivel és lehet mesélni róluk bűbájos meséket. Az amerikai vérszopók pedig tényleg félelmetesek lehetnek egy olyannak, aki aktívan fél a…
-
Innsbruck felett az ég…
Dombvidékhez szocializálódva, az alföldi síkon élve nem vagyok a magashegyekhez szokva. Talán éppen ezért töltött el izgalommal, mikor életem magasságrekordját beállítottam az Innsbruck fölé magasodó Hafelekar ormát elérve, és lenéztem 2334 méterről a völgyben elterülő városra. Odafentről tényleg minden szédítően más, nem véletlen, hogy a magasabb rangú isteneket nem a bányákba és az alföldek mocsaraiba helyezték régiek, mármint azok, akiknek látóhatárán ott terpesztett egy valamirevaló hegy. Talán ebből fakad, hogy szeretünk magasabb pontokba szakrális jeleket is telepíteni, legyen az áhítatosságot jelképező kereszt vagy a csendes filozofikus meditálást segítő pad. Kinek mi tetszik jobban… nyilván nem véletlen, én melyiket tettem ki főképnek. A szellemi feltöltődés mellett azonban mindenképpen javallom a felvonó…
