-
Niall Ferguson: A tér és a torony
Kedvelem Ferguson könyveit, mert amellett, hogy a klasszikus történetírás jegyében ír, nem kötik a dogmák, és keményen leszámol le a közhelyszerűen, az iskolai tananyagokban és délibábos misztikusok kreálmányaiban egyaránt továbbélő tévhitekkel. Tőle ugyan nem Jared Diamond, vagy éppen most divatossá vált (amúgy abszolút nem érdemtelenül) Yuval Noah Harari szintézisét kapjuk az élet és bölcsészettudományoknak, így is elég széles látókörű, viszont elkerüli a mindentudás csapdáját. Most is tulajdonképpen a jól ismert történeteket veszi elő, de egy olyan aspektusból, amely újszerűen a hálózatok és a hierarchia kapcsolata, sőt, harca alapján magyarázza őket. Siena, a középkor demokratikus Itáliai városállamának Piazza del Campo tere a hálózatot, és az a fölé magasodó Torre del Mangia…
Ezeket is érdemes megnézni
Lawrence Norfolk: John Saturnall lakomája
Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Steven Pressfield: A háború hullámai
-
Kettle tengeri sós-balzsamecetes chips
A kedvenc szemét kajám a chips, és bizony, be kell látnom, mint a megcélzott fogyasztói réteg képviselője, rám is hatott a pofás csomagolás. Mert valóban ízléses, nem hivalkodó, hanem minőséget sejtető a borítás, szép színekkel, jól megválasztott betűtípusokkal. Aztán elérkezett az igazság pillanata, hogy megkóstoljam, mitől is több ez a cucc. És itt jött a tragédia. Az íz tragédiája. Kénköves pokol sava támadta meg ízlelőbimbóim, a borzalom érzete járta át a testem. Mi a jóisten ez? Oké, a balzsamecet tudom, hogy valami olaszos furmány, kis mértékben csuda, de ilyen intenzíven alkalmazva maga a kulináris terrortámadás. Szóval félre is tettem azonmód a krumpliszeleteket. Eltelt némi idő, a kellemetlen első élmények némileg…
-
Nnedi Okorafor: A halálmegvető
1994. Egy kis afrikai ország, Ruanda hutu lakosai a rádió kedélyes csótányozó felszólítására felkerekedtek, hogy ásót, kapát, pontosabban macsétát ragadjanak, és nekiálljanak kiirtani tuszi polgártársaikat. És olyan buzgalommal tették, hogy 100 nap alatt kábé egy millió ember halt meg. Ez Afrika. Okorafor regénye pedig Afrikáról szól. Törzsi háborúról, bosszúról, erőszakról, kirekesztésről, gyűlöletről, mágiáról és babonákról. Bár egy meghatározatlanul maradt jövőben játszódik a történet, amelyről csak sejteni lehet a posztapokaliptikus szituációt, mindez akármikor játszódhatna, a múltban éppúgy, mint a jelen modernizmusában túlélő afrikai középkorban. A regény legerősebb vonala ennek az Afrikának a bemutatása, emellett elnézhető az elképzelt jövő hanyag és némileg következetlen felépítése. Például mivel működnek a régi múltból fennmaradt ósdi…
Ezeket is érdemes megnézni
Niall Ferguson: A tér és a torony
Joseph Heller: A 22-es csapdája
Steven Pressfield: A háború hullámai
-
My Name is Mud (Primus)
„A nevem Mud, Nem összekeverendő Bill-lel vagy Jack-kel, esetleg Pete-tel vagy Dennissel A nevem Mud, ahogy mindig is az volt, Mert én vagyok a legunalmasabb kurafi, akit valaha is láttál” A Primus az egyik legzseniálisabban őrült banda a könnyűzenék történelmében, nem véletlen, hogy a rajzfilmtörténelemben hasonló jelzőkkel bíró South Park főcímzenéjét is ők jegyzik. Színtiszta zenei dadaizmus, amiben minden benne van a funkytól a countryn keresztül a metálig, irtózatos technikai tudással, és olyan kísérletező kedvvel, amely már vagy 20 éve teljesen hiányzik a világ könnyűzene-iparából. Ma már elképzelhetetlen, hogy ilyen őrülettel bárki sikeres legyen, mert a „mindent a fogyasztókért”, pontosabban harc a kereskedelmileg értékesnek meghatározott korosztályért elv alapján csak a…
Ezeket is érdemes megnézni
Dreher IPA
Me And That Man: New Man, New Songs, Same Shit
Alcest: Spiritual Instinct
-
Szivárványos egyszarvú pillangócica
„Szürke világ színekért kiált” – harsogta a jobb sorsra lett volna érdemes hajdani Necropsia énekese, de arra ő sem gondolhatott, hogy a 2010-es évek végére éppen egy csupaszín cukiság fogja elhozni a világvégét. Mert az bizony közeleg, az világosan érezhető, ha belelesünk a zsenge leánygyermekeket megcélzó sorozatba. Emberi természet, hogy minden katasztrófára keresünk valami magyarázatot. Sokan vallásban lelik meg a végső választ, mások a bolygók állásában, megint mások bonyolult matematikai képletekhez folyamodnak, amit maguk se tudnának egy sör mellett sem elmagyarázni. Viszont eme rajzfilmsorozat végső okául két lehetőséget is meg tudunk nevezni, az egyik a végtelen cinizmus, a másik pedig a kémiai tudatmódosító szerek túlzott használata. Még az utóbbinak örülhetnénk…
Ezeket is érdemes megnézni
Niall Ferguson: A tér és a torony
Alcest: Spiritual Instinct
Lawrence Norfolk: A pápa rinocérosza
-
Lawrence Norfolk: John Saturnall lakomája
Norfolkot a Lempriere-lexikon és A pápa rinocéroszának elkövetése után egyfajta angol Umberto Eco replikaként ünnepelték. Pedig pusztán annyi a hasonlóság, hogy mindketten aprólékosan felépített, hatalmas tudástérben bonyolították a regényeik cselekményét, átszőve a történetek szálait számtalan kultúrtörténeti, mitológiai és történelmi utalással. Valahogy a 80-as és 90-es években nagyon vevő volt a jónép erre, bár akkoriban voltak más furcsaságok is, például a tévékben beköltözős, szigetlakós, illetve tehetségkutatóknak álcázott valóságshow-k helyett még műveltségi vetélkedők hasítottak. De később csak helyre állt a világ rendje, Dan Brown korszak filmszerűvé leegyszerűsített áltörténelmi krimijei ontották a profán összeesküvés elméleteket, majd a könyveket és hagyományos sajtót felváltó közösségi média kezdte el a Foucault-inga tanulságát a való életben prezentálva…
Ezeket is érdemes megnézni
Joseph Heller: A 22-es csapdája
Steven Pressfield: A háború hullámai
Lawrence Norfolk: A pápa rinocérosza
