-
Ajándék a utókornak
Minden emberöltőre jut egy világvége. És egy boldog békeidőszak, amelyet csak akkor tanulunk meg becsülni, mikor rájöttünk, hogy túlestünk egy kataklizmán… kivéve a balszerencséseket, akiknek már nem jut lehetőség a visszaemlékezésre. Elherdálunk mindent, erőforrásokat, anyagi és szellemi javakat, ez az ökológiai valónk, a biológiai létünk sajátja, nem vagyunk ilyen szempontból többek bármely más élőlénynél. Azért viszont, hogy nyughatatlanságunk és fékezhetetlen étvágyunk a lehetséges tudás birtokában emészti féregként a civilizációnkat, nincs mentség, és valószínűleg nem is kapunk az utókortól. Minden vágyunk a biztonság, béke és stabilitás? Ezért mindent megteszünk, hogy felborítsuk azt. Háború, éhezés, tudatrombolás – ez mind a mi művünk, amit magyarázatként törvényszerűnek hazudunk magunknak. Ecce homo, hülye vagy! Oszd…
-
Amitől a szem könnybe lábad
Most kicsit el kellett gondolkodnom a címadással. Mert könnybe lábasztót akartam írni, de aztán rájöttem, hogy nem biztos, hogy van köze a lábad igéhez. És egyáltalán mi az, hogy „lábad”? Persze, értjük, ez az, amikor a szemünk majd kifolyik, akár – tetszés szerint – a Soros-zenekar újabb nemtelen támadása vagy egy újabb Orbán győzelmi szónoklat hallatán, vagy elhagyott a galambunk, esetleg szénné égett a csirke sütőben. Vagy egy ilyen fotót nézegetünk, arra próbálva rájönni, mi a jóisten lehet az. Elárulom majd, de visszatérve a lábadhoz, mármint az igéhez, nem az olvasó alsó végtagjához, amelyhez természetesen semmi közöm, tényleg különleges egy szó ez, és csak így, ebben a szókapcsolatban fordul elő.…
