-
Borjúnyi bivaly
Házi bivaly (Bubalus bubalis) Eltűntek a tájból, mint a véget nem érő mocsárvilág, ma már egzotikus ritkaságnak hatnak a bivalyok. Pedig ősi állat, különösen az áradások áztatta, lápokkal, folyóágakkal kuszált vidékünkön érezte elemében magát. Szívós, erős marhák, de nem cipelnek akkora tőgyet, mint egy jóravaló tehén, a brutális szarvai is felettébb keltik a félelmet. Valóban apokaliptikus élmény lehet szemben állni egy felhergelt bivalycsordával, amely feszültség levezető csoportterápiaként kívánja módszeresen kitaposni együttes erővel a belünket, ahogy Sír Kánnal is így végeztek Kipling erkölcsi tanmeséjében. Másrészről még mindig él bennem egy mozzanat a gyerekkoromból, mikor a sokat látott és sokat betegeskedő Ladánk ékszíj-szakadást szenvedve megragadt egy kis török falu határában valahol Trákia…
-
Kékséges naplemente a kikötőben
Kevés téma van giccsesebb, mint a naplementét fotózni, de kevés dolog van, amit élvezetesebb átélni közben. Ahogy a fények őrült színkavalkádot varázsolnak a tájra azokban a varázslatos percekben, mikor a kedvenc házi csillagunk búcsút int a napközbennek, hogy átengedje az utolsó órákat a sötétségnek. Még egy olyan nem túl szép téma, mint egy unalmas, egyenes vonalakkal határolt, az alföldi síksághoz unalmasan illeszkedő (elnézést itt a bennszülött alföldiektől, de hát ez van) mesterséges kikötő is csodásnak tűnik. Futás közben sokszor elhaladtam a szeged téli kikötő mellett, többnyire a naplementében tettem meg az utolsó kilométereket. Az izzadtságtermelő meditálásomban sokszor segített elmélyedni a látvány, de szerencsére eddig megúsztam az orra bukást. Egyszer szaporábbra…