Borjúfóka (Phoca vitulina) Már az is kérdés, mitől lett borjú egy fóka, hiszen annyi köze sincs a szarvasmarhák termetes csöppségeihez, mint egy pillangó infantilis példányaihoz, bár a mozgása a szárazföldön inkább hasonlít egy hernyóéra. Még azt sem lehet mondani, hogy valamely olyan tengeri néptől vettük át, amelynek élőhelye átfedő ezekkel az állatokkal. Hiszen a németek simán csak letengerikutyázzák (seehund), a franciák és angolok pedig kikötői fókáknak (harbour seal) nevezik, vagy pusztán leközönségesezik őket (common seal). Vagy netán az atlantiszi eredetünk bizonyítéka ez a kedves állatfaj, és vizihun eleink háziállatként tartották ezeket a kedves fókákat a kerti tavacskáikban? Jó, ez nehezen hihető, de az még hihetetlenebb, hogy mitől lett a fókák…

Borjófóka (Phoca vitulina) Egy kis nekirugaszkodással vetődés a partra a félsziget nyelénél, a vizes felszínen csúszva – pusztán a lendület erejéből – közelít a túloldal, közben pillantás a jel forrására, amely rövidesen a szájba repülő hering kibocsátója is lesz. Csak egy ezerszer elismételt gyakorlat ez, rutinból megy, jobbról balra, balról jobbra… De miért is? Miért nem lehet csak a vízbe borítani azt a vödörnyi halat, oszt jó napot? Ha már jólét van, minek küzdeni azért a falatért? Mindig veszélyes emberi párhuzamot hozni példaként, de ha nem felejtjük el, hogy alapból mi sem működünk másként, mint a többi sejtösszetétel, akkor megengedett. És az ember is stimulálja magát, kell mindig, ami hullámokat…