A stadion, mint egy szuperorganizmus kapkodta a levegőt a nyár eleji napsütés utolsó rohamát állva. A hangosbeszélő, a kürtök, rigmusok és trágárságok disszonáns dallamai P. Árpád csupasz koponyája felett interferáltak, és adták együttesen azt a jóleső zsibongást, amely nélkül az említett úriember vasárnap délutánja kínkeserves percszámolgatással telt volna. A halántékán előgyöngyöző verítékcsepp tétován adta meg magát a gravitáció akaratának, végig küzdve magát a borosták erdején, majd felgyorsulva szlalomozott le a dagadó izomkötegeken. P.Árpád feszülten figyelt, ráadásul egyszerre több mindenre is, ami igencsak próbára tették saját maga által sem túl nagyra tartott kognitív képességeit, bár ő maga biztos nem így fogalmazta volna meg. „Jó katona vagy, megoldod” – hangzottak el újra…